“Hiába próbálom meg kivonni magam a történésekből, lehetetlen: táncolni hívnak, az esküvői ebédből is ennem kell, kasírozott hungarocelltéglákkal dobáljuk az asztalokból lett barikádok túloldalán lévő rendőröket, együtt siratjuk az első halottat, vörös rózsát helyezünk a magasba emelt tetemre.”

Hirdetés

Helyreigazításra szólítom fel magam, és ezennel eleget is teszek a felszólításnak: a Counting Sheep (Birkaszámlálás) nem skót, nem zsebelte be az összes díjat, és még csak nem is előadás. Legalábbis nem a hagyományos értelemben; sokkal inkább élmény, tapasztalás. A teret egy hatalmas vetítővászon zárja le, a terített asztal mindkét oldalán, a magasban, még két vetítővászon. Az asztalnál foglalok helyet, pedig vannak hátrébb még padsorok; pár perc múlva felszólítanak, hogy adjam le a ruhatárba a hátizsákomat, amit nagyon nem szívesen teszek, mert laptoppal, fényképezőgéppel és néhány üveg sörrel felszerelkezve vágtam neki a fesztivál utolsó estéjének. A rossz érzés csak fokozódik, amikor a második jelenet közben a mellettem ülő férfi felpattan, imádkozik a báránymaszkos szereplőkkel, majd előkapja a saját hátizsákját az asztal alól.

Aztán rájövök, hogy ő is szereplő, a fotó- és tévériporter. A produkción keresztül a Majdan eseményeit mutatják be nekünk saját szerzeményű dalokon keresztül; de a forradalmároknak is enniük kell, ezért minket is kajával kínálnak.

Megjelenik néhány rohamrendőr fekete, hajtogatott repülőgép-puskával, és felállítanak az asztaltól, hogy azonnal el kell hagynunk a helyszínt, mert veszélyben vagyunk. Innentől beindul az őrület. Nem nézők vagyunk többé, hanem forradalmárok a téren, akik Ukrajna Európa felé történő fordulását követelik. Hiába próbálom meg kivonni magam a történésekből, lehetetlen: táncolni hívnak, az esküvői ebédből is ennem kell, kasírozott hungarocelltéglákkal dobáljuk az asztalokból lett barikádok túloldalán lévő rendőröket, együtt siratjuk az első halottat, vörös rózsát helyezünk a magasba emelt tetemre.

Nyilván nem akarom tönkre tenni a show-t, meg nem is értenék, hogy nekem elég volt egy konfliktus a tizennyolcadik születésnapomon, amikor szülővárosom főterén egymást verték a románok és magyarok. Ahová másnap nem lehetett bejutni, mert a katonaság tankokkal kerítette körbe, meg azért sem, mert a teret bokáig borította a Molotov-koktélos üvegszilánktenger. Birkává leszek jómagam is, mint az összes többi néző, megyek a tömeggel, azt csinálom, amit ők, vagy amire megkérnek.

A legvégén még át is sétálok a vetítővászon mögötti térbe, a ravatalozóasztalhoz, ahová a teljes nézősereget – mintegy kétszáz embert – bezsúfolják, és meghatódás nélkül nézem, ahogy a kelet-ukrajnai háborúról özönlenek az adatok.

Egyrészt, mert arra gondolok, hogy ha tűz üt ki, akkor esélyünk sincs időben kimenekülni, másrészt kárpátaljai magyar ismerőseimről tudom, hogy napokig, hetekig bujkálnak, hogy ne találják meg őket a katonai behívóval. Mert nem akarnak részt venni egy olyan háborúban, ami nem az ő háborújuk, és amely tulajdonképpen azért robbant ki, mert az új, nyugatbarát ukrán parlament első intézkedése az volt, hogy eltörölte a kisebbségi nemzetiségek jogait szabályozó törvényeket. És közben sajnálom, hogy egy valóban revelációszámba menő színházi élményt nem tudok emiatt teljes mértékben kiélvezni. A nemzetközi csapat Torontóban állította színpadra a produkciót, szöveget csak kivetítve látunk – ezek főként a tényeket közlik, vicces fejezetcímekkel. Ukránul éneklik a dalokat, ami meglepő teljesítmény a különböző ajkú előadóktól. Dokumentarista színház a javából, amelyben elkerülhetetlenül mindannyian birkák leszünk, csak győzzük megszámolni magunkat. (4/5 csillag)

Kicsit félve írom le a kategóriákat, mert lényeges eltérés van a brit és a magyar terminológia között: a dokumentarista például nagyrészt elveti a színházi formákat, nem feltétlenül szükségesek hozzá színészek, vagy színészi teljesítmények. A fizikai színház kategóriát sem Horváth Csaba-i szinten kell elképzelni; ha egy előadásban nincs szöveg, de van benne egy bukfenc, akkor már majdnem biztos, hogy ide „skatulyázódik” be.

És a tavalyi Total Theatre Awards számára végzett előválogatói munkám során az is kiderült, hogy a totális színházat is, enyhén szólva, másként értelmezzük.

A következőkben értékelt produkciókat azonban pontosan a 2015-ös Fringe fesztivál köti össze. Jack A. G. Britton: I Used to Hear Footsteps (Lépteket hallok néha) előadása egy „szellemház életét” mutatja be, erősen egyetemi előadói stílusban. Már a helyszín is egy félkörben elhelyezett padsorokkal ellátott „tanterem”, kvázi aula; írásvetítő, projektor, fekete tábla, kréta segítségével csöppenünk egy misztikus, a józan ész határait feszegető történet közepébe. Engem azonban zavar, hogy a szöveg kilencven százalékát felolvassa Jack, aki nem színész (3/5 csillag). De tavaly együtt dolgoztunk, ezért kötelességemnek éreztem megnézni idén, amikor fellépőként vett részt a fesztiválon.

Nem mellékesen azért, mert tavaly velem együtt „harcolt” egy előadás – The Gideon and Hubcap Show – szűkített listára való felvételéért. Két őrült fazon, őrült történetei, őrületesen előadva: harminc hangszeren játszottak legalább, a humor „nemesebb” fajtáját használva a közönség elkápráztatására. Ezért akartam mindenképpen megnézni a – Hubcap PhD tanulmányai miatt – most már egyedül fellépő, nemes egyszerűséggel csak My Name Is Gideon – Songs, Space Travel, and Everything In-Between (Gideon vagyok – dalok, űrutazás, és minden, ami közötte van) címre keresztelt produkciót. A saját szerzeményű dalok ismételten nagyon jók, és hogy mi van közöttük? Nos, az apa és az anya különleges megismerkedésének története, duett a kagylóként született ikertestvérével, saját sütésű brownie (nagyon brit süti), egy „meseláda” titkos fiókjaiból kerülnek elő hangszerek, mikrofonok, erősítő, lábdob; külön kiemelném a legalább négyféle méretű dorombot (!). Két origami gondmadarat („trouble-bird”) is körbehordoz, amelyekbe minden néző „beledobhatja” egyetlen egy baját, aztán ezek egy gyertyalángtól másodperc töredéke alatt füstté válnak.

Bemutat egy kártyatrükköt is: két néző kiválaszt egy lapot – egyikük a színt (káró), másik a figurát  (bubi) – aztán rámutat a két méter magasan elhelyezett paklira; elénekel még két-három dalt, aztán mégiscsak leveszi a paklit, és a káró bubi az egyetlen fordítva lévő lap benne (!).

A közönség reakcióiból egyértelműen kiderül, hogy Gedeon bohóc a nők bálványa, de engem is elkápráztatott ismét (5/5 csillag), olyannyira, hogy hosszabban elbeszélgetek vele; ezt a „képzelt” interjút utolsó beszámolómban olvashatjátok majd.

Két, szintén őrült bohóc a szereplője az Ubu On The Table (Übü az asztalon) bábjátéknak is. Pontosabb a tárgyanimáció kifejezés: egy ecetes üveg maga Übü papa, Übü mama a vécékefe, Poszomány kapitány egy kalapács, Vencel király pedig a cukortartó. A trónért háborúzó hadsereg francia bagettekbe szurkált villák, Übü papa harci szekere pedig egy „kinyitható” rozskenyér. Alig ülünk tízen a nézőtéren, de percekig tapsoljuk vissza őket; meg is jegyzik, hogy a három hét alatt messze mi voltunk a legjobb közönségük. Alfred Jarry drámájának adaptációja majdnem tökéletes, a közepe tájékán egy kissé leül a történet, annyira, hogy az ebéd utáni időpontban majdnem elbóbiskolok, ezért csak 4/5 csillag. /Az igazán merészek hosszabb részleteket nézhetnek meg egyben ITT, a felvétel 2012-es. A szerk./

Ennek a párja – még néhány előadást kettesével összekapcsolok – a Teatro Delusio (Kiábrándító színház – esetleg Illúzióromboló színház), amely szintén bábokkal, egész pontosan maszkokkal operál. Három színész huszonkilenc (!) karaktert elevenít meg és – talán nem meglepő, – a csillogó kulisszák mögötti életbe enged betekintést. A díszletezők mindennapjai, vágyai, reményei, harcai, szerelmei elevenednek meg úgy, hogy látjuk a „főszereplőket” is elvonulni, mielőtt a világot jelentő deszkákra lépnének.

Sírunk, nevetünk, én még a maszkokat is csodálom, mert valahogy elérték – talán világítással – hogy egy fejnek több arckifejezése is legyen. Kicsit meglepő, hogy 2004 februárjában mutatták be, de ez mondjuk, látszik a már ütött-kopott díszleten, a lassacskán avítt technikán.

„Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik” és szív megszakad; 3.5/5 csillag.

Szavak nélküli a következő előadáspáros, amelyet tánc/fizikai színház műfaji besorolása köt össze. Talán a Derevo: Once… (Egyszer…) című produkcióját vártam a legjobban az egész fesztiválon. 1995-ben a szegedi Thealter seregszemle egyik igen meghatározó előadását hozta a csapat; óriási tumultus volt, alig fértünk be a Régi Zsinagógába. Pintér Béla akkor bontogatta szárnyait, két produkcióban is szerepelt, de már tudtuk, hogy készül első saját rendezése, amivel végképp beírta magát a magyar színháztörténetbe (Népi Rablét – nevének anagrammája lett a címe). Tisztán emlékszem, nem ült le akkori barátnője mellé, hanem egy oszlopnak támaszkodva nézte végig a zsenialitás határát súroló hatvan percet. Az edinburgh-i előadás… Nos, arról legközelebb…

COUNTING SHEEP

The Lemon Bucket Orchestra

Helyszín: Summerhall @ King’s Hall

Időpont: 2016. augusztus 2-29., 20.00-tól (75 perc)

I USED TO HEAR FOOSTEPS

Jack A. G. Britton

Helyszín: Summerhall: Anatomy Lecture Theatre

Időpont: 2016. augusztus 5-től minden páratlan napon, 22.00-től (50 perc)

MY NAME IS GIDEON – SONGS SPACE TRAVEL, AND EVERYTHING IN-BETWEEN

Gideon Irving

Helyszín: Pleasance Courtyard: Upstairs

Időpont: 2016. augusztus 3-29., 13.00-tól (60 perc)

UBU ON THE TABLE

Théȃtre de la Pire Espèce

Helyszín: Summerhall: Red Lecture Theatre

Időpont: 2016. augusztus 3-28., 14.35-től (70 perc)

TEATRO DELUSIO

Familie Flöz

Helyszín: Pleasance Courtyard: The Grand

Időpont: 2016. augusztus 3-29., 13.45-től (75 perc)

Hirdetés