Lehetséges-e írásban megfogalmazni a semmit? Kiállítótérben vizuálisan megjeleníteni talán még ennél is nagyobb feladat. Márpedig erre vállalkozott Szabó Károly audiovizuális installációival novemberben a debreceni b24 Galériában.
A semmi oltárán áldozva megkérdőjelezte a megszokott kiállításfogalmat. A kiállított művek egyszerűsége és a háttérben szóló intenzív női lélegzetvételek hangja együttesen, már-már dadaista módon hozza zavarba a látogatót: bordásfal, kottaállvány, gipszkéz, paróka, lufik, hangok – az értelmezés igen összetett feladat.
A kiállítótérbe lépve a magyar Himnusz kottája fogadja a látogatót egy hagyományos kottaállványon, karmester, zene és énekhang nélkül. A kórust a fehér, fellógatott, bábszerű lufik imitálják, melyek némasága a nemzeti öntudat egyik fő szimbólumával összepárosítva, kizökkentik a látogatót a megszokott gondolati síkjából.
A nemzeti emlékezés attribútuma ugyanis adott, azonban az azt életre keltő emberek nélkül borzongatóvá válik az összkép – mintha kísértetvárosba tévedtünk volna.
Felmerül hát a kérdés, mit érnek nemzeti emlékeink az azokat életre keltő és jelentőséggel felruházó emberek nélkül? Mivel több a Himnusz bármely másik versünknél az eszményítés nélkül, amit a nemzeti tudatunk részeként nevelnek belénk? A nemzet teszi Himnusszá a verset.
Az egész kiállítóteret betöltő, roppant nyomasztó, levegő után kapkodó női hang minden teremben más értelmet nyer, de elsődlegesen a Himnusz zene és ének nélküli változataként értelmezhető. A kiboncolt Himnusz, amiből csak a versszakok közti levegővétel hangja maradt. Ez a levegő után kapkodó hang a felfüggesztett, felfújt lufik közt sétálva igazán nyugtalanító érzést kelt a látogatóban, hiszen a lufikba zárt oxigén vesz körül minket, ugyanakkor az egész kiállítóteret betölti ez a már-már fuldoklásra emlékeztető hang. Az ilyen jellegű ellentmondás jellemző Szabó Károly művészetére, mely itt nagyon erősen érvényesül, hiszen a látogató egy oximoron kellős közepén sétál a galériában.
Továbbhaladva ez az érzet csak fokozódik, hiszen a minden teremben átértelmeződik a hanghatás. Az egyik szobában, a félhomályban falból kinyúló, barna parókát markoló hajat nézve, teljesen más impressziók képződnek a befogadóban ugyan azt a hangot hallva.
A termet megvilágító kékes fénytől olyan, mintha a kar erőszakkal nyomná víz alá a fejet. A hanghatással együtt egyszerre zavarba ejtően intim és iszonytató az összkép.
A harmadik és egyben utolsó teremben a léggömbök súlytalanságát ellensúlyozza a szoba közepén, három sportlabdán fekve egyensúlyozó bordásfal. Az installációban kontrasztok és azonosságok furcsa halmaza bontakozik ki: a súlytalanul lebegő lufik alatt a nehéz, fából készült bordásfal furcsa lebegése a labdákon. A materiális ellentétek semmibe veszik a fizika szabályait.
Nehezen megfogható, de véleményem szerint nagyon izgalmas, gondolatindító tárlat volt A semmi oltárán áldozva.
A debreceni Szabó Károly a vidéki képzőművészeti szcéna egyik fontos képviselőjeként visszatérő vendégként szerepelt novemberben a b24 Galériában. Munkáit tudatos és letisztult gondolkodásmód jellemzi, ugyanakkor szándékosan nem közvetít direkt üzeneteket. Installációiban egyszerűnek tűnő, hétköznapi tárgyakat helyez egymás mellé és hív párbeszédre, okozva ezzel olykor komoly fejtörést a befogadónak, akinek nincs könnyű dolga az értelmezés során. Ezt a kiállítást hazavitte magával a látogató, és otthon sokkal hosszasabban boncolgatta magában, mint amennyi időbe került végigjárni a három kis termet. És talán pont ez lenne a művészet célja.
