Már régóta betegeskedett Oláh János író, költő, aki a Magyar Napló főszerkesztője volt, és ma, július 25-én, hajnalban hunyt el 73 éves korában.
Az Irodalmi Jelennek adott interjújában, aminek apropója, hogy 70 éves lett, így vélekedik betegségéről:
Az ember beletörődik, ugyanakkor minden évfordulót szkepszissel fogad, hogy vajon megéri-e
– mondta Oláh János. A Magyar Napló folyóirat és kiadó főszerkesztője arról is beszélt, hogy először még huszonéves korában, cselgáncsedzőként érezte magát öregnek, amikor tanítványai “lebácsizták”. Megjegyezte, ennek ellenére sokáig nem foglalkozott a korával, de a betegségek, egyéb események folytán benne is kialakult “az időélmény”.
Művei:
- Fordulópont (regény, 1972)
- Közel (regény, 1976)
- Visszatérés (regény, 1979)
- Jel (versek, 1981)
- Az őrült (regény, 1983)
- Az Örvényes partján (elbeszélések, 1988)
- Válogatott versek – Selected poems (Mezey Katalinnal, 1990)
- Elbeszélések – Erzahlungen (Mezey Katalinnal, 1990)
- Nagyító fény (válogatott versek, 1991)
- Kenyérpusztítók (dráma, 1994)
- Vérszerződés (novellák, 2001)
- Por és hamu (versek, 2002)
Családja is otthonosan mozgott a művészetekben, hiszen felesége szintén író, míg idősebb fia, Lackfi János elismer író, költő, valamint Mátyás szobrászművész.
Két évvel ezelőtt, 2014-ben megkapta a Magyar Babérkoszorúja díjat.
Katona Zsuzsa beszélgetőtárs mutatja be Oláh Jánost. A felvétel a Petőfi Irodalmi Múzeumban készült.
Fia, Lackfi a közösségi oldalán a Hársak alja című Oláh-verssel köszön el édesapjától.
HÁRSAK ALJA
Égettbor ízű hársak
szélhangon zsolozsmáznak.
Hallgatom, s minden elhagy,
mondják, talán nem is vagy.
Ittlétem fáj a voltban,
a semmiig hajoltam.
S e szótlan szédületben
méhraj köröz fölöttem.
Bódult botladozásban
csuklik össze a lábam.
Hanyatt dőlök a parton,
és pók szövi be arcom,
mint akit leütöttek,
és nem emlékszik többet.
Kihűlt káprázat fénye
miért siklottál félre?
Olyan más most már minden,
amiben egykor hittem,
semmivé lett azóta,
parázna magyar nóta,
de nyakamon örökre
fojt a tegnap nyakörve:
lelkem gyöklényű vétke,
testem láz-kelevénye
minden titkot kimondat.
Halál előtti mondat.
S ha elbondul is végre,
nincsen, aki megértse
a harang szavát hallva,
mi a lélek nyugalma.
Aki mindig kerestem,
most itt heverek resten,
magzat az űr hasában:
semmit meg nem találtam.
Reccsent a híd alattam,
kalimpáltam bukottan,
kábán és elveszetten,
bántottam, kit szerettem.
Mégis, mégis jó volna
forrás fölé hajolva
újjá születve élni,
s mint egy igazi férfi,
kezedből megízlelni
a gyermeklétű semmi
népmese-tiszta csöndjét,
e tékozló örökét
érlelte ősi almát,
Isten fluid hatalmát.
Forrás: Irodalmi Jelen, Wikipedia
Fotó: Magyar Napló
