Kádár János a 20. század talán lejelentősebb, de mindenképpen legemlékezetesebb magyar politikusa lett. A meggyőződéses kommunista államférfi a forradalom 1956-os bukását követően kapta meg a lehetőséget Moszkvától, hogy jóvátegye a saját és Nagy Imre hibáit. Kádár pedig több elvtársát becsapta, átejtve és elárulva lökte őket a magyarországi szocializmus érdekében a szakadékba. A magyar hősök halálba és börtönbe küldését követően lényegében komolyabb rivális nélkül maradt az itthoni politikai palettán. Kádár évtizedekre arca lett egy elnyomó rendszernek, amely a kevés valós sikere mellett elsősorban csak a látszatra adott.
Az MSZMP fojtogató szorításában a magyaroknak nem volt sem választási lehetősége, sem módja arra, hogy kinyilvánítsa véleményét. Az emlékek megszépülnek és sokan a mai napig a béke és a viszonylagos jólét korszakaként idézik fel a rendszerváltást megelőző évtizedeket. Pedig a nyájas szinten tartás csak arra volt jó, hogy a társadalom többségét mesterségesen alacsony színvonalon tartva küzdjék le az ellenállás lehetőségét. Az embereket a Nyugattól való elzárkózással arról igyekezték meggyőzni, hogy teljesen megfelelő és elégséges számukra a szocialista valóság.
Kádár fürdött a népszerűségben, még ha a párton belül voltak is ellenlábasai és kritikusai. Az eredetileg Csermanek családnévvel született pártfőtitkár közvetlenül kerülte az elvtársak és állampolgárok átverését, azonban bőven sátáni kiszolgálója volt a rendszernek, amely generációkra megnyomorította a magyarságot. Kádár nem hagyta ki azon lehetőségeket, amelyekkel a nép egyszerű fiaként fürdőzhetett a dicsfényben. Mindig a legjobb fényképekhez állt oda, büszkén feszített a hatalmas búzakalászok mellett, örömmel pózolt a nehézipar verítékes héroszaival. Kádár egyik leghíresebb fényképe azonban már nem is életében, hanem halálát követően készült.
Kapcsolódó cikk
Kádár János színes televíziót állít be az első magyar árverésen értékesített NFT-alkotáson
Az egyik legfontosabb magyar fauve csendélet, Tihanyi Lajos Csendélet cserepes virággal, kancsóval és citromokkal című képe is elkelt.
Az 1980-as évek második felére kezdett kicsúszni kezei közül az irányítás. A pártjának erősemberei egyre inkább kételkedtek valós tudásában, és hozzáértésében. Valamint 1988-ra világossá vált, hogy a 70 felett már igencsak megbomlott az elméje. Kádárnak őrült elképzelései voltak a rendszer megmaradásáról, Magyarország újbóli felemelkedéséről. Persze tudták ezt mind a riválisai, kollégái is, mint Németh Miklós, Grósz Károly vagy Münnich Ferenc.
Szerencsére a szovjet rezsim hűséges kiszolgálója élete alkonyán már tényleges hatalom nélkül, megkeseredve várta megérdemelt, örök pihenőjét. A leromlott elmeállapotú és testi egészségű Kádár 1989. július 6-án hunyt el, éppen azon a napon, amikor az általa megtagadott Nagy Imrét és mártír társait a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta. Csermanek temetését július 14-én tartották meg a Fiumei úti sírkertben. Síremlékét az elmúlt évtizedekben többször is meggyalázták. És, hogy jön ehhez az említett emlékezetes fotó? Az MSZMP székházában kiállították a koporsóját, így tisztelői, és a szocialista rendszertől még mindig (feleslegesen!) félő emberek tízezrei búcsúztatták el személyesen a megbuktatott vezetőt.
Állítólag maga Grósz Károly volt az, aki sikeresen vetette be tudását és energiáit, hogy minél több ember búcsúztassa a leváltott MSZMP-főtitkárt.
Kapcsolódó cikk
Bánkuti András: Magyarország párhuzamos valóságai a rendszerváltáskor
Bánkúti András párhuzamosan dokumentálta a 80-as, 90-es évek közéletét, és az ország különböző szubkultúráit. Míg a május elseji felvonulás vonul végig az utcákon, a klubokban megelevenedik az igazi magyar punk.
