Interjúsorozatunk a magyar zenei élet meghatározó dobos-egyéniségeivel a végéhez közeledik. Következő áldozatunk Beck László, a 30Y dobosa. Zenei pályafutása összefonódott testvérével, Beck Zolival, mint mondta, nem működnének egymás nélkül. Zaza mesélt nekünk az önazonosságról, a punk-rock esztétikáról, a bezzegakurvabeckek terápiájáról, és arról is, hogy szerinte ki a legjobb nő a világon.

Hirdetés

ContextUs: Kezdésnek mesélj nekünk dobos pályafutásod kezdeteiről! Mióta dobolsz, ki inspirált, és esetleg próbálkoztál-e más hangszerrel?

Tizennégy évesen ültem először dob mögé. Természetesen a bátyám inspirált, ő akkor már zenélt. Lejártam a próbáikra és focistából egyszeriben dobos lettem. Sokat köszönhetek az akkori zenekarnak. Kedvesek voltak, eltűrtek, sőt befogadtak, tanítottak.

ContextUs: A 30Y-ban tehát a kezdetek óta ülsz a dobszett mögött. Röviden, pár szóban hogyan értékelnéd az eddigi 16 éves pályafutásotokat?

Nem nagyon létezik ez a pár szó. A 30Y talán épp azért élt meg ennyi mindent, mert meg merte élni. Azt hiszem, bátrak vagyunk, és sosem volt fontosabb kérdés annál, mint az, hogy önazonosak legyünk. Állandóan azt keressük, kik vagyunk, hol állunk, mit akarunk elmondani a világról. Bár nem feszítünk szögecses nyakörvben, de azért tudod, mi elég erősek vagyunk.

ContextUs: Testvéred, Beck Zoli, a banda énekes-dalszerzője. Milyen a kapcsolatotok a zenekaron kívül és belül? Hogy tetszik a zenei ízlése, erős hatással volt rád, vagy ez kölcsönösen működik?

A bátyám meg én? Nem működnénk egymás nélkül, azt hiszem. Igaz ez a mindennapokra és a zenélésre is. Az ő kazettáit kezdtem el hallgatni, ő volt az első basszusgitárosom, ami nyilván szintén meghatározó kapcsolat egy dobos számára, ha az nem lenne elég, hogy a bátyám.

Együtt képzelünk el világokat, vagy segítek felépíteni neki azt a világot, amit elképzel.

A zenei nyelveinkben vannak egymást nem metsző dolgok, de nem hiszem, hogy a zenei ízlésnek végtére is túl nagy jelentősége lenne. Annyi mindennek van sokkal nagyobb súlya. Egy közösségi alkotás mélysége nem egyszerűen zenei ízlés kérdése.

Beck László "Zaza"
Beck László “Zaza”/ Fotó: Beck László “Zaza” Facebook-oldala

ContextUs: Minden kollegádtól megkérdeztem, hogy dobosként milyen módon lehet hatással lenni a számok megírására. A te véleményedre is kíváncsi vagyok. Megírsz egy dalt és bedobod az ötletet a közösbe? Ilyen egyszerű lenne, vagy összetettebb folyamat? Vannak ilyen módon, vagyis általad megszült számai az együttesednek?

Dobos vagyok. Nem játszom másik hangszeren, csak amennyi rám ragadt, és az nem sok. Nem írok dalt sem. Illetve most épp írtam egyet, de ez véletlen. Dobos vagyok, jó füllel, zenei ötletekkel, nyitottsággal. Sokféle dalírási folyamat van, és ehhez mérten sokféle szerepe lehet egy dobosnak.

Azt gondolom persze, még ha nagyon zenei gondolkodású dobosról is beszélünk, a dal világának megépítésekor nem olyan nagy baj, ha ő alapvetően dobos.

A hangszerén, a ritmusokban, dinamikákban, az együtt játékban, levegőkben keresi a zenét. És a dobos társkereső is persze. A basszusgitár nagy szerelme, vagy ha ez nem a basszus, akkor más a társa, vagy direkt társtalan, de akkor meg ennek tudatában kell zenélnie. De azért a jó dobos keveset van egyedül: Jones – Bonham; Novoselic – Grohl, csak hogy a kedvenceket említsem.

ContextUs: Zolival 2013-ban felvettetek egy duólemezt. A bezzegakurvabeckek leírásotok szerint afféle terápia egy gitárrral, egy dobbal és két énekkel. Beavatsz minket a háttértörténetbe? Honnan jött az ötlet, hogy csináltok egy testvér-projektet? Miért volt kevés fellépésetek az új dalokkal?

A 30Y-nak akkor nagyon fontos kérdésekre kellett választ találni. A zenekarnak is, a tagoknak is külön-külön. Le is álltunk, el kellett távolodni az egésztől, magunktól. Ennyi történt. Nem volt tudatosság, tervezés, nem kitalált projekt volt ez, amit megvalósítunk, még akkor sem, ha gyerekkori álmunk és szokásunk is a kettesben zenélés. Inkább tényleges terápia, ahol mindenki a maga módján kereste a választ arra a kérdésre, hogy van-e bármi a zenében, a zenélésben, egymásban.

A bátyámmal szokás szerint egyfelé mozogtunk. Egyszerűen csak mindketten sokat jártunk le a terembe gyakorolni.

A hangszerünket taperolni, vagy csak ülni kussban és cigizni. Össze-összetalálkoztunk, kussoltunk, cigiztünk, dumáltunk, röhögtünk, zenéltünk. És valahogy elkezdtek jönni a dalok. Onnantól meg már nagyon belefeküdtünk, lemez lett, turné lett. Összesen hat koncert volt a beckekkel, kisebb helyszíneken, nem a 30Y nevében sütkérezve. A beckek tétje végtére is pont a 30Y létezése volt. Hogy lesz-e, van-e? Ádi és Papa végigélték velünk ennek minden pillanatát, a lemezfelvételt, a turnét. Aztán 2014 januárjában jött az ahogy elképzeltem. Nem volt kérdés többé, hogy mi vagyunk a 30Y.

ContextUs: A zenén kívül milyen más művészeti ágak érdekelnek a legjobban? Lázba tud hozni a kortárs művészet?

Épphogy a kortárs művészetek hoznak lázba leginkább, de jól esik minden, ami művészet. Sajnos semmi tehetségem a rajzoláshoz, festéshez vagy a képekhez úgy általában – de komolyan, Boe, az unokahúgom másfél évesen kiröhögött, amikor rajzoltam neki egy motort –, de azt hiszem, a képzőművészetért, filmművészetért rajongok leginkább.

Beszippant, lenyűgöz, napokra rabul ejt egy-egy kép, jelenet. Talán az is benne van, hogy anyukánk festőművésznek indult, de a korszak, a politika és némileg talán anyukánk lelke is benne van abban, hogy a kiállítóterekből az otthonunkba jutottak a festményei.

Egyszóval az ő képei között nőttünk fel.

ContextUs: A mai nap viszonylag elfogadott az a naiv álláspont, hogy a rockzenei együttesek gitáros-énekesei a banda hierarchiájának csúcsán helyezkednek el. Ezt a színpadkép, az interjúk, és a rajongók átlagos véleményei alapján azért kijelenthetjük, de nyilván minden bandának megvan a maga története. Mennyiben van ez így nálatok, a zenekaron belül? Úgy érzed, eléggé megbecsült tagjai vagytok a zenész társadalomnak? És a rajongók körében?

Minden valamire való zenekar élén olyan frontember áll, aki képes kivont karddal menni előre, fanatizálni, aki képes világokat teremteni és oda-vissza játszani azokat a közönség és önmaga, önmaga és a zenekara között. Amelyik zenekarnak nincs frontembere, az elhull. Ez nem hatalmi kérdés, ez működési sajátosság.

Mert ilyen a rock and roll. Egyszóval, nem úgy van ez, hogy az interjúk, meg a rajongók, meg a színpadkép születik meg előbb.

A frontember az origo és ő is viszi a legnehezebb súlyokat a vállán. Aki ebből hiúsági kérdést csinál, annak nem való ez az egész, de talán annak más se nagyon való. A megbecsültség nem külső bélyeg. Hogy még érthetőbb legyek: le se szarom, tudják-e ki a dobosa a 30Y-nak, amíg a zenekarom szerint én.

ContextUs: A zenélés mellett mivel foglalkozol? Van más szenvedélyed, vagy olyan dolog, amire hivatásszerűen tudnál/tudsz tekinteni?

Most épp komolyzenei koncerteket szervezek a Filharmónia Magyarországnál Pécsett. Nagyon izgalmas munka. Minden munkámat hivatásszerűen csináltam a betegszállítástól a zeneiskolai titkárságig. Az érdekel bennük, hogy hol lehet építeni, bővíteni, többet, jobbat csinálni a világgal, a munkám által elért emberekkel. Ha ez három ember, akkor azzal a hárommal, ha meg több, akkor többel. Kifejezetten nagy a felelőssége az állami szereplőknek, és ha nem a közösségért, nem szolgálatból, nem a tartalomért dolgoznak, akkor rossz helyen vannak, nincs rájuk szükség.

Szükségszerűen el kell bukniuk. Igyekszem a tartalomért dolgozni a Filharmóniánál.

Ha szűkebben nézzük, azt hiszem, a punk-rock esztétika és a komolyzene esztétikája nincs olyan messze egymástól, mint elsőre hinnénk, és eddig nagyon sok pozitív, támogató visszajelzést kaptam művészektől, partnerektől, kollégáktól egyaránt.

Beck László "Zaza"
Beck László “Zaza”/ Fotó: Beck László “Zaza” Facebook-oldala

ContextUs: Mi a véleményed napjaink magyar alternatív zenéjéről. Tetszenek az aktuális folyamatok? Úgy érzed, egy koherens, egymást inspiráló közegben vagy, esetleginkább túl szűkek az anyagi és személyi keretek? Ha van probléma, hol neveznéd meg?

Atyaég. Először is, nagyon nehéz bármit mondanom úgy, hogy ne érezd porosnak. Harminchét éves vagyok, na. A kamaszkoromban volt a kilencvenes évek, kazettákat hallgattunk, nem volt internet, se mobiltelefon. Mi a szart tudok én mondani arról, hogy most mi van, hát nem is nagyon érthetem, hogy mi van. Persze közben meg azért értem, és azt hiszem, kötelességem is érteni, vagy legalább megpróbálni. Ha messzebbről nézek rá a könnyűzenei szcénára, ahogyan azt kérted, akkor sok elemét nem tudom elfogadni. Nyilván, ahonnan én jövök, ott a szórakoztatásra szánt diszkózenék a diszkókban szóltak, a „kékaszemére” meg búcsúi bálokon dülöngéltek.

Mi mind a kettőn röhögtünk és cikiztük azokat, akiknek ez tetszik. Még a Kispál-, és Tankcsapda-identitás is szigorú határátlépés volt, nemhogy a szarr meg a jó zene.

Szóval nem értem, hogy lehetnek egy kalapban ma a semmik meg a valamik. Én ezt lenyelni nem tudom, csak kiköpni. Kitartóan hiszek a punk-rock esztétikában, abban, hogy a hitelesség, a tartalom, a világról valamit mondani a popzene feladata és nem a táncikálás meg a mulatozás. Ha meg közelebbről nézek, akkor mély, inspiráló, személyes a kapcsolatunk a közönségünkkel, a Supernemtől az Óriáson át Boriékig, a zenekarok legtöbbjével, a hangosokkal, fényesekkel, roadokkal, színpadmesterekkel, klubokkal, pultosokkal. Sokan beszélik és értik még azt a nyelvet, amit mi. Szóval beszarva azért nem vagyok.

ContextUs: A végére egy buta, de annál kíváncsibb kérdéshalmaz: miért szeretsz dobolni? Mitől adhat többet, mint egy másik hangszer? Milyen energiák szabadulnak fel benned koncert közben, illetve mennyit számít az, hogy fizikailag a dobszett mögött van legjobban igénybe véve a zenész teste?

Nem játszottam más hangszeren, nem tudom, az milyen lehet. Dobolni nagyon testi dolog. Kifejezetten az. Ha jó a koncert, akkor végtére is egy folyamat az egész, ahol minden homályos, nincs túl sok emléked, de az is sós az izzadtságtól, lihegsz, fulladsz, görcsölsz és ki van fordítva a belsőd. Most mit mondjak, az én dobom egészen biztosan a legjobb nő a világon.

Hirdetés