A címbeli idézet a nagy német Heinrich Heine költőtől származik, aki ezt Almanso című tragédiájában írta 1821-ben. Sajnos szavai jó száz évvel később rettenetes valósággá váltak.
85 évvel ezelőtt a nácik nagyszabású könyvégetések keretében semmisítették meg az általuk nem-németnek minősített könyveket Németország-szerte.
A fő könyvégetés 1933. május 10-én volt, a berlini Opera téren, ami ma a Bebel nevet viseli. Több mint 20.000 könyv vált a tűz martalékává, 5.000 diák lelkes segédletével.
A könyvégetést Joseph Goebbels pár hónappal Hitler hatalomra kerülése után szervezte meg diákszervezetek segítéségével.
Cinkos támogatóra leltek a könyvkereskedőkben is, akik listákat állítottak össze, és gátolták bizonyos könyvek terjesztését.
Az eseményt tízezrek állták körbe. Köztük volt Erich Kästner is, aki végignézte, ahogy a könyveit elégetik. Azon kevés szerzők közé tartozott, akik úgy döntöttek, maradnak Németországban.
Akik maradtak, azokat börtönbe vetették, ahol meghaltak vagy kivégezték őket.
Bármennyire is durva volt, a könyvégetés csupán előzménye volt annak az üldöztetésnek, ami írók, költök, tudósok százait kényszerítette száműzetésbe.
A kevésbé szerencséseknek az életébe került.
Az elégetésre ítélet könyvek listáját túlnyomó részt zsidó szerzők alkották. De könnyen felkerülhettek rá nem zsidók is, akiket túl balosnak, liberálisnak, pacifistának kiáltottak ki, vagy akik egyszerűen csak túlságon kritikusak voltak a nemzeti-szocialista ideológiával szemben. Listára került Bertolt Brecht, Erich Kästner, Heinrich Mann és még sokan mások.
A tudósok közül Albert Einstein és Sigmund Freud is rajta volt a feketelistán. Összesen mintegy száz német és több mint 40 külföldi szerző, köztük Ernest Hemingway és Andre Gide is máglyára való volt a nácik szerint.
