Paranoia és elhúzódó éjszakák a titok árnyékában
A különleges felhatalmazás gyorsan feszültséggé alakult, mivel a rejtőzködő játékosnak a kastélyban mindenkitől tartania kellett. „Bizonyos szempontból könnyebb volt így a játék, mert talán könnyebben tudtam keverni a lapokat, mint ahogy azt ők tehették, viszont óriási paranoia alakult ki bennem, ami borzasztóan nyomasztó volt. Az elején azt gondoltam, ez nagyon jó, rejtve vagyok és én irányítok, de 5 perc múlva megéreztem azt, hogy nekem a 24-ből 23 embertől félnem kell” – vallotta be Kováts Dávid.
A gyanakvás a mindennapi szituációkban is azonnal megmutatkozott. A műkereskedő felidézte a helyzetet, amikor a játékostársai váratlanul mellé kerültek: „Mindenkitől tartottam, és voltak is olyan véletlen egybeesések, amelyek ezt igazolták; mint amikor az előző játékban Vivi és Lola, akik ugye, gyilkosok, beültek mögém az autóba. Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, és láttam a tekintetüket, azért nagyon elgondolkodtam, hogy ők hogy keveredtek ide. Állandó nyomás, folyamatos paranoia volt, arról nem is beszélve, hogy az alvásidőm így még kevesebbre redukálódott, mert alapból éjszaka dolgoztak a gyilkosok, és én csak utána olvashattam el, milyen neveket írtak fel, számomra tehát nagyon elhúzódott a játék.”
A hagyományos gyilkosok közé tartozó Vasvári Vivien korábban elárulta, hogy tudatosan készült az áruló szerepre, így a titkos gyilkos joggal tartott a társak éberségétől. A csapatban mellette Lola és Katz Dávid végezte az éjszakai munkát, miközben Kováts csak az ő döntéseik lezárulta után léphetett színre a kastély termeiben. A gyanakvást azonban nemcsak a játékostársak éjszakai döntései táplálták, hanem a kastély falán függő portré is. A húsz játékos reakcióit látva felmerült a kérdés, mekkora kockázatot jelent egyetlen félresikerült kép.
