Első rendezés és egyből 5 Oscar-jelölés, noha nem túl ismert színészek (kivéve a 23 éves főszereplőt, Saoirse Ronant Oscar-, Bafta- és Golden Globe-jelölésekkel), de az alkotógárda viszi hátán a Lady Bird című filmet. Hát, mi történik itt? Persze, hogy kíváncsi lesz az ember, de muszáj-e kielégíteni a kíváncsiságát? Én azt mondom: igen!

Hirdetés

A Lady Bird egy nagyon amerikai és nagyon 2002-es film. A témája szerint coming of age, vagyis kb. a „felnőtté válásról” szól, de nagyon fontos a környezet és a kor is, mert nem akárhol, hanem Sacramentóban vagyunk, és nem tavaly, hanem 2002-ben.

A fiatal rendezőnő, Greta Gerwig nem ment messzire első témájáért, ő is Sacramentóban nőtt fel és szintén katolikus iskolába járt. Mindent tud tehát a történetről, de még többet is, mert nagyon jól választott színészeket és nagyon jól vezeti őket. Saoirse (akit főleg Peter Jackson Komfortos mennyországából szerethetünk) mintha magát játszaná, nem, nem is játszaná, mintha csak megmutatná a saját életét – noha ő már 23, túl Lady Bird Christine karakterének problémáin.

És az anyja! Ekkora telitalálatot nem is tudom, mikor láthattunk utoljára moziban! Laurie Metcalf, már 62 éves, de miért nem tudjuk még a nevét?

Úgy alakítja a leharcolt, stresszes, szigorú, de önfeláldozó, érzelmes, de mégis hideg anyát, hogy kedvünk lenne felültetni egy repülőre Antigua felé: menj már pihenni, hagyd itt a munkád, a csóró életed, a kamasz – tehát idegesítő – lányod!

Átlagemberek

A színészek tehát szuperek, ezen nem múlhat semmi. És hát a történet is jó: hogyan nőjünk fel, veszítsük el a szüzességünket, gyűjtsünk vagy veszítsünk el barátokat, menjünk-e egyetemre… Ilyesmi halálosan fontos és amúgy „úgyiskialakul” kérdések körül pörög a Lady Bird is, de hihetetlenül hitelesen.

Laurie Metcalf, akit az Agymenők Sheldonjának édesanyjaként is ismerhetük / Forrás: UIP-Duna Film

A karakterek ellentmondásosak és színesek. A film fényképezése szép, de semmi eget verő, belesimul a filmbe, ami ugyan sok újat nem mond, de megejtően őszintén beszél a kamaszkorról, ettől olyan szerethető. Sok zene szól árnyalva az iskolai színházi játékot, de legtöbbször inkább észre sem vesszük – kivéve Alanis Morissette-et, akivel Lady Bird papája épp most ismerkedik.  

Christine (aki öntörvényüen vette fel a Lady Bird nevet) is összetett, ő a főszereplő, mégsem gyönyörű, okos, vicces, különleges, inkább szuperátlagos.

Közepes tanuló, nem szerelmes, de szeretne az lenni, még szűz és keresi önmagát – ahogy mindenki a gimnáziumban. A film elején annyit tudunk meg róla, hogy nagyon egy húron pendül anyukájával, akivel könnyek között hallgatják az autóban kazettáról(!) az Édentől keletrét – nagy amerikai toposz, és nagyon nem értik meg egymást. Olyannyira, hogy Christine az életét is kockára teszi, miután nem tud dűlőre jutni a mamával.

Utál Sacramentóban lakni, kisebbrendűségi komplexusa van vidékiként és New Yorkba vágyik, a művészetek és pezsgés hazájába, noha nem olyan rossz hely az a Sacramento.

Fiúk az életéből

Aztán beüt a nagy szerelem a színjátszó körből, de összeszorul a szívünk, mikor mégsem bizonyul tartósnak. Édes a szerelem, édes lenne a fiú is, de szerencsére édesek a katolikus iskola papnevelői és apácái is. Nem sok rossz ember van a filmben, ezért nagyon jó nézni. Kedves a depressziós papa, a testvér is a hozzánőtt barátnővel, kedves a duci barátnő is. Talán csak az új fiúval van baj: túl rezignált és közömbös, rideg és elvont – Christine-nek nem ez kell, bár egy ideig imponál neki, de nem. Azért jegyezzük meg Timothée Chalamet nevét, mert ő a Szólíts a neveden főszereplője is. Lucas Hedges-ről már nem is kéne írni, hát milyen filmek vannak már mögötte! (na, jó, néhány: A régi város, Holdfény királyság, Három óriásplakát Ebbing határában).

/ Forrás: UIP-Duna Film

Christine olyan, mint bármelyikünk (főleg, ha lányok vagyunk) a gimiben, és ettől jó a film! Csak éppen ő nagyon akarja a dolgokat és nagyon őszinte, ettől lesz fantasztikus a film! Nem játssza meg magát, és ez jellemző az egész filmre: hiányzik minden műviség és alakoskodás.

Ne legyünk republikánusok!

Nem utáljuk meg Christine-t akkor sem, mikor a rossz oldalra áll, és elhagy csapot-papot, ami addig fontos volt neki, csak, hogy a rezignált sznobhoz tartozhasson. Így mennek a dolgok mindig, és ő sem különb senkinél, tele van hibákkal és a kamaszkor feszültségeivel.

Nekem két kedvenc jelenetem van a filmből: az egyik, mikor az újságokat lapozgatják ducival a boltban, és Christine kifejti, mennyire szeretne New Yorkban tovább tanulni. Barinő megkérdezi: “És a terrorizmus?”. „Don’t be Republican!” – feleli a tizenéves Christine 2002-ben, egy évvel az ikertornyok elleni támadás után.

/ Forrás: UIP-Duna Film

A másik, mikor repülőre ül álmai városa felé és anyukája megint a rideg szülő szerepet választja, de aztán hirtelen minden megváltozik, anya könnyek között meghozza a jó döntést, nekünk pedig nehéz visszatartanunk a sírást…

Holden Caulfield és barátai

A kamaszkor mindig hálás téma, évtizedek óta szeretjük a Zabhegyezőt, az Iskola a határont és A legyek urát. Mind ugyanazt éljük át tizenévesen: elveszetten keressük a célt és magunkat, nagy érzelmeket és idegen kapaszkodókat a családon kívül, közösséget és kívülállást. Lady Bird-Christine ugyanezért áll közel hozzánk, igaz, ő egy megroggyant amerikai családban a legkisebb, akinek meg kéne érteni a szülők problémáit, és sutba dobni saját vágyait, de még sincs távol tőlünk. Lady Bird mi vagyunk – és Bovaryné is.

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Casting
10
Operatőri munka
9
Gondolati tartalom
10
Sztori
9
Kreativitás
8
Zene
10