Lázár- és Orbán-birtok képek jelentek meg a MÁV vonatain

A magyar vasúti közlekedés hosszú ideje nem az érkezésről szól, hanem a tartózkodásról. Most azonban új funkcióval bővült: szemléltet. A vonatfülkék falain megjelent képek nem a haladásról, hanem az állapotról mesélnek, és a kettő közti különbség egyre nehezebben magyarázható meg jóhiszeműen. Az utas eddig legfeljebb azt figyelte, mikor mozdul meg végre a szerelvény. Most viszont kénytelen felnézni. Hannah Arendt szerint a hatalom legstabilabb formája az, amely megszokássá válik, és a képek pontosan ezt a kényelmetlen felismerést kínálják fel. Nem harsányan, nem plakátszerűen, csak ott vannak, mint a késés: adottságként. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt ezúttal nem magyarázott túl semmit. Egyszerűen lecserélte a falakon lógó képeket, és ezzel megoldotta azt, amit a politikai kommunikáció ritkán tud: nem mondta meg, mit kell gondolni, csak elvette a lehetőséget, hogy ne gondoljunk semmit. Orwell írta, hogy a humor komoly dolog, és itt valóban nem nevetni a legnehezebb.

A batidai Lázár-kastély és a hatvanpusztai Orbán-birtok fotói nem díszítenek. Dokumentálnak. Karl Marx klasszikus megfigyelése, miszerint a történelem előbb tragédiaként, majd bohózatként ismétli önmagát, itt kiegészül egy harmadik felvonással: a bohózat bekerül a közlekedésbe, és napi használati tárggyá válik. Mindeközben a vasúti infrastruktúra állapota változatlan. Pályahibák, biztosítóberendezési problémák és a megmagyarázhatatlan megállások továbbra is részei az utazásnak. Blaise Pascal szerint az ember nem tud egy helyben maradni, ezért boldogtalan – a MÁV ezt a filozófiai problémát adminisztratív eszközökkel oldja meg. A képek nem kommentálnak, nem kérnek figyelmet, nem vitatkoznak. Ludwig Wittgenstein híres mondata – „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – itt új értelmet kap: nem hallgatnak róla, hanem kirakják a falra, és megvárják, amíg mindenki rájön, miről nem beszélünk.

Az utazás így lassan nem térbeli, hanem mentális folyamat lesz. Az ember nemcsak egyik városból a másikba tart, hanem végigjárja a kortárs magyar valóság logikáját is, lépésről lépésre, megállóról megállóra. Albert Camus szerint az abszurd ott kezdődik, ahol az ember érteni akar – itt az értés opcionális, az abszurd kötelező. A dekorációcsere nem old meg semmit, de nem is ez a dolga. A vonat vagy elindul, vagy nem. A képek maradnak. Az utas leszáll, és talán már fel sem tűnik neki, hogy valaha mást látott a falon. Ez az a pont, ahol a szatíra befejezi a munkáját, és a valóság folytatja.