A 19. századot sokszor az ideológiák keltetőgépeként mutatják be. A 20. században pedig ugyanezek kitombolhatták magukat, fajelméleten és gulágon, szétvert jóléti államon és világválságon keresztül űzve a társadalmat. A most szemlézett alkotások java a kapitalizmus, szocializmus és fasizmus okozta szenvedésekből merít. Több az adott kor félelmeit és gyanakvását fejezi ki, a disztópiába átfordult utópiát téve a kritika tárgyává.
1984
Michael Radford rendezése filmként nem vált olyan klasszikussá, mint a George Orwell Bibliaként idézett műve. Listánkra főként különös hangulatvilága miatt vettük fel.
A türelmesen építkező, információkat lassan adagoló filmet elsősorban Roger Deakins operatőri munkája teszi emlékezetessé. A képi világ melankólikus és fenséges. Romhalmazon emelt Paradicsom, amiből nem lelhető a meghasonlás nélküli kiűzetés.
A furcsa kórusokkal és orgonajátékkal operáló albumot a Sweet Dreams-et megalkotó Eurorythmics szerezte. A szomorkás tekintetű John Hurt telitalálat Winston szerepére, és Richard Burton O’Briene is színészi kvalitásainak adózva utálható.
Szexmisszió
Juliusz Machulski rendezése a mai napig népszerű hazánkban. Két lengyel férfit (Jerzy Stuhr és Olgierd Lukaszewicz alakításában) hibernálnak a nyolcvanas években. Mikor felébrednek, egy nők által vezetett, férfimentes társadalomban találják magukat.
Sokan rajonganak a Szexmisszióért humora és retró bája miatt. Azonban a behelyettesítés, miszerint a szocialista társadalom épp annyira élhetetlen, bugyuta és veszélyes, mint maga a feminizmus egy ragozhatatlanul problémás üzenet.
A filmet az értő újranézésre való buzdítás miatt vettem fel a listára. A feminizmusról folytatott párbeszédet ássa alá az, ahogyan a gondolatot torzítva és eltúlozva tálalja ez a közkedvelt szatíra.
THX 1138
George Lucas filmje mondhatni klasszikus disztópiát mutat be. A fehér egyenruhás, kopaszra borotvált dolgozóknak nem csak küllemük jellegtelen. Nevük sincs, a cím maga a Robert Duvall alakította főhős kódja. Állandó gyógyszeres kezeléssel nyomják el érzelmeiket.
A tévé jelentette súlytalan szórakozáson és a vásárláson túl nincs más kiút. A steril környezetbe illesztett gyóntatófülke a kereszténység emlékezetét is felvillantja, mint elnyomó ideológiát.
A THX 1138 koránt sem hibátlan. Számos helyen kidolgozatlan, a cselekmény némileg esetlen, viszont az ötletek és a vizualitás kárpótol. A karaktereket többször az őket megfigyelő eszközökön keresztül mutatja be a kamera. Miközben az elnyomottakkal azonosulunk, mi is utánuk leskelődő hívatlan vendégekké válunk.
Ne engedj el
Mark Romanek egy brit bentlakásos iskolába kalauzolja a nézőt. Az itt lakó gyermekek klónok, akikből felnőve addig operálják ki szerveiket, amíg abba bele nem pusztulnak.
A Szárnyas fejvadászhoz hasonlóan itt is különösen fontos kérdés az, hogy mi választja el az embert az embermástól. Erre a válaszokat a szereplők is lázasan kutatják. A történet egy szerelmi háromszög körül bonyolódik.
A legkiemelkedőbb színészi játék egyértelműen Carey Mulligan nevéhez fűződik. Melankólia, aggódás és felelősségtudat ötvöződik karakterében, aki a Kazuo Ishiguro jegyezte regényváltozat narrátora.
Adam Kimmel képei kellő érzékenységgel jelenítik meg a ködös, partmenti tájakat és a kastélyt, ami az iskolának helyt ad. A hangvétel jó értelemben vett melodramatikus. Az igazi rettenetet pedig az jelenti, hogy a társadalom javán túl a klónok is elfogadják, hogy életük igénybe vett szolgáltatás.
Szárnyas fejvadász
Ridley Scott, aki sokszor csak egy ügyes iparos benyomását kelti, itt valóban remekelt. Az atomháború miatt élhetetlen Földön az eredetit helyettesítő robotállatok váltal a presztízs fokmérőjévé, ahogy a munkásokat is androidok helyettesítik. Rick Deckard (szerepében Harrison Ford) feladata az olykor kereket oldó embermások levadászása, a szintetikus életformák kiszűrése.
Kapcsolódó cikk
Szárnyas Fejvadász 2049: Schrödinger esete a replikánsokkal – Kritika / ContextUs
A cyberpunk alapműve lett a Szárnyas fejvadász. De miről szól ez a műfaj? Elsősorban a nyolcvanas évek után megerősödő neoliberális kormányok (Ronald Reagen, Margaret Thatcer) erőszakos kapitalizmusától való félelemből táplálkozik.
A legtöbb hasonló disztópiában államok helyett inkább a különböző cégek uralnak mindent. A technológiai fejlődés pedig a tudattól a személyes kapcsolatokig mindent felforgat és szétszabdal.
Kapcsolódó cikk
A legnagyszerűbb jelenet kétségtelenül a Rutger Hauer megformálta android beszéde. Ennek egy részét a színész saját ötletei alapján írta át, megalkotva a filmtörténelem egyik legemblematikusabb monológját.
Brazil
Terry Gilliam disztópiája az a műfajnak, mint a Trainspotting a drogfilmeknek. Számos komikus elemmel tárgyalja a témáját úgy, hogy az mit sem veszt komolyságából. Azért szerepel a Brazil ennyire elöl a listán, mert ezt 1985-ben lépte meg.
A történet sok szempontból imitálja az 1984et, eredeti címe erre és Federico Fellini klasszikusára utalt volna. Az 1984 és ½ ötlet ejtésével azonban a filmben számtalanszor felcsendülő latin dalra utal a név.
A szocialista megfigyelőállamon és a neoliberális gazdaságpolitikán túl igen széles körű a Brazil forrásbázisa. A Sam Lowry megszemélyesítette főhős tudomást szerez a megfigyelő-büntető állam egyik hibájáról. A gyorsuló események még Robert De Niro gerilla-vízszerelőjével is összeakasztják.
Battle Royale
Az 1998/99-es tanévben 192 diák lett öngyilkos Japánban. Bár nem kizárólag az iskolai rendszer okozta nyomás miatt. A helyzet azóta sem lett sokkal jobb, és így talán érthetőbb ez a film is.
A 2000-ben debütáló műben Japán arra kényszerít egy osztályt, hogy tagjai legyilkolják egymást. Nyakörveket szerelnek rájuk. Ha valaki nem öl, a játszma végén mindenki felrobban. A rendkívül véres, néhol szentimentális, máshol pedig a maga extravagáns módján vicces film pazar módon kritizálja a versengést.
Egy teljesítménykényszer hajtotta társadalomban könnyű magát az iskolarendszert is a későbbi elnyomás kiképzőtáboraként lefesteni. Fukaszaku Kindzsi rendezése abszurd példázat, mégse a semmiből, hanem egy valós társadalmi tapasztalatból táplálkozik. Kitano Takesi az osztályfőnök szerepében nyugtalanító és emlékezetes alakítást nyújt
451 Fahrenheit
François Truffaut 1966-os filmjében a tűzoltók (fire fighters) az államban fellelhető összes könyv elégetésével igyekeznek megakadályozni, hogy bárki a tévéképernyőkön kívül informálódjon.
Az emlékezetet eltörölték. A tűzoltók sincsenek tisztában vele, hogy egykor más volt a rendeltetésük. A 451 Fahrenheit hőse, Guy Montag (Oskar Werner alakításában) titkon olvasni kezd.
A környezetében élők sivárságára híven mutat rá az a jelenet, amikor felolvas párja barátainak egy regényből. A nyers érzelmek sokkhatásként érik, megsiratják az egyik hallgatót. Itt a katarzis bűn. A kvízműsor lábvizében lubickoló polgár komfortérzete az, amiből a kormány várat épít.
A homár
Yorgos Lanthimos művében aki nem él párkapcsolatban, és képtelen új társra találni, azt állatá változtatják. A homár állítása világos: pár nélkül csökkent értékű, csonka létezők lehetünk csak mások szemében. Lanthimos humora elborzaszt, szereplői nyelvezete távol áll a mindennapostól.
Szereplőit érzéketlenség helyett a stréberség címkéjével illetném. Ahhoz idomulnak, ami őket idomítani szándékozik. Felismerhetetlenségükben ismerünk magunkra.
Az ellenállás itt is komikus: kapcsolatban élni tilos, táncolni pedig csak elektronikus zenére lehet. Nehogy bárkit elragadjon a szentimentalizmus. A főszerepekben Colin Farrell és Rachel Weisz remekelnek.
Az ember gyermeke
Alfonso Cuarón filmje jelenünk legégetőbb problémáit teszi disztópiája tárgyává: a bevándorlást és a demográfiai krízist. A rendezés mellett Emmanuel Lubezki rendkívül átgondolt és lendületes operatőri munkáját emelném ki.
Minden ember meddő lesz, nem tudni mi okból. A Clive Owen megformálta karakter szemén keresztül látjuk, hogyan formálta át a brit társadalmat az, hogy az ember képtelen lett a reprodukcióra.
Miként kezelik az országba özönlő bevándorlókat. Reklámok terén az eutanázia „örök nyugalma” és a megfiatalodás lehetősége záporozik szüntelenül a britekre. A kormánnyal szembeszállók a terrorizmuson túl számos más jegyükkel lehetetlenítik el azt, hogy a néző azonosulni tudjon velük.