Van-e bármiféle legitimitása egy 12 éves előadásról szóló írásnak? Úgy gondolom, igen, ha ez a 12 éves darab, az annál sokkal idősebb történet még mindig érdekli annyira az embereket, hogy estéről estére telt ház előtt játszhassa Pintér Béla és társulata.
A Sütemények Királynője megjelenésekor nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében. Sokan feltették a kérdést, hogy mi közük van nekik vagy bárkinek Pintér Béla személyes tragédiáihoz. Az tény, hogy a darab hemzseg az életrajzi elemektől, a személyes tapasztalatok kivetüléseitől, de ezek színpadra vitelét nem látom öncélúnak. Abban az esetben, ha az alkotó rátalál a megfelelő formanyelvre, a személyesség túlmutat az önös problémák dramatizálásán, és megszületik a színház.
Ez a darab illúziókat rombol
Pintér Bélának ez a darabja illúziókat rombol, néhány méter közelre hozza a családon belüli erőszakot, a nézőt arra kényszerítve, hogy tanúként részese legyen a történéseknek, hogy minden jelenlévő érezze (akkor is, ha később csak egy újság hasábjain találkozik ilyesmivel), hogy köze van ahhoz is, mi történik mások zárt ajtaja mögött, mert létezik valami, amit úgy hívunk, társadalmi felelősségvállalás. A rendező állítása szerint ugyanis a többségnek zsigeri tapasztalata is van mindarról, ami a színpadon megjelenik, de az egyének mégis azt hiszik, egyedül vannak történeteikkel az alkoholista apákról, az ideggyenge anyákról, vagy éppen a gyermekkor brutalitásairól. A színház közösségi jellege azonban felszámolhatja az egyedüllét érzését azzal, hogy bebizonyítja, ezek a szuverén történetek mennyire nem egyedülállóak, sajnos.
A rendezés lerombolja a falusi élet idealisztikus képét is. Móricz Zsigmond barbárjai óta van egy húsba maróan nyers képünk a magyar parasztság életéről, mégis az eltelt évtizedek alatt ezekre az erős képekre egyfajta mitologikus köd telepedett. Idealizáljuk a falu népét, világát, az urbanista élettel szemben, mintha a móriczi brutalitás már nem lenne jelen ezekben a közösségekben.
Amikor belépünk a Szkéné apró, fülledt színháztermébe, a színészek már jelen vannak a térben, minket fürkésznek tekintetükkel, ahogyan botladozunk a széksorok között. A független színházi érában, a nézőt a színészi tekintet által játékba hozni nem szokatlan, ebben a szűk térben azonban olyan, mintha a néző sokkal kiszolgáltatottabb lenne, valahogy érezni lehet, hogy az agresszió tere nem korlátozódik arra a nagyon szűk kör színpadra, melyen a színészek helyezkednek el. A néző résztvevői aspektusa, tanúsága az első pillanattól kezdve kiemelten hangsúlyos.
A realitástól végképp elrugaszkodott emberek
A darab indulásakor belecsöppenünk a 7 éves Kosár Erika (Enyedi Éva) pszichológiai kikérdezésébe. Csendben figyeljük, ahogyan Lajos, a tanító (Deák Tamás / Friedenthal Zoltán) kétségbeesve próbálja megfejteni a kislány frusztrációjának okait, ugyanis Erika rendszeresen beszarik az iskolában. A frissen megszerzett információk birtokában Lajos úgy dönt, családlátogatást tesz Kosáréknál.
A családban teljesen inkompetens, a realitástól végképp elrugaszkodott, sérült emberek vergődését ismerhetjük meg. A család működését az apuka, Pista (Pintér Béla) által gyakorolt fizikális és lelki terror működteti, illetve a család többi tagja között húzódó, Pista ellen irányuló cinkosság. Ezt az érdekes kapcsolati hálót a darab első pillanatától megkapjuk egyetlen szuggesztív képbe fogalmazva, ugyanis egy furcsa Minotaurusra (némi sátáni áthallással) emlékeztető alak, nyakában az igával, némán, rezignáltan húzza, forgatja a színpadot, amin a már egyébként is széthulló, stabilitását vesztett család próbál túlélni, túlságosan is összezsúfolva azon a falatnyi élettéren.
Érdemes figyelni, ahogyan Pintér Béla formanyelvében folyamatos párbeszédben állnak a vizuális és verbális jelek. A darab szinte minden mozzanata le van képezve mind a két jelrendszerre, és a kép néha időben hamarabb szolgáltatja az információt, mint a kimondott szó. Ennek köszönhetően a néző beavatottnak érzi magát, mire a szereplők kinyilatkoztatásai elhangzanak. Pista hazaérkezésekor leveszi arcáról a maszkot. Leemeli nyakából az igát, és nem sokkal később igavonó állatként aposztrofálja saját magát, amiért olyan erősen dolgozik, hogy eltartsa ezt a családot. Ezzel a gesztussal elindítja a lelki terror mechanizmusát, melyhez az alkohol színre lépésével a fizikai is párosul. A történések lavinája ezen az estén a tanító látogatásával indul meg, és ahogyan a nem túl nagy műgonddal tagadott titkok felszínre kerülnek, úgy gyorsulnak az események, és sűrűsödnek a tragédiák, egy kibogozhatatlan hálót alkotva. Ahogyan minden diktatórikus rendszert, ezt is a félelem, a megfélemlítés tarja fent.
Erőszak a családban – olvassuk az újságokban, látjuk a tévében, vagy hallunk róla a rádióban.– Szörnyű lehet! – gondolja az a néhány szerencsés, aki csak távolról hallott ilyesmiről. A többségnek azonban görcsbe rándul a gyomra, vagy azért mert gyermekkori rémképek elevenednek meg e néhány szó hallatán, de az is lehet, hogy szülőként nem tiszta a lelkiismerete. Hősünk a hétéves Kosár Erika. Őt kell szeretni. Neki drukkoljanak! Győzni fog.
– mondja a darabról a rendező és író Pintér Béla. Az előadás kontextusában elsőre talán nehezen értelmezhető Erika hősnek, és talán még nehezebben győztesnek. Pedig mind a kettő igaz rá, hiszen az események végén saját maga nyakába akasztja az igát, és a szépen, lassan elcsendesülő színpadot ő maga forgatja tovább. Nem tudunk semmit a jövőjéről csak azt, hogy az élete pillanatnyi állása szerint talán megszabadult mérgező családjától, és ami a legfontosabb, továbblép. A gyermekkorból ránk maradt iga, a szüleinktől, felmenőinktől, őseinktől kapott hozomány, melybe belesűrűsödik minden elszenvedett sértés, fizikai és lelki erőszak, a helytelen és helyes pedagógiai megoldások, a konyakszag apa zubbonyáról, a keresztmedál anya nyakából, és a rejtélyes Szultán kutya is… akkor győztünk, ha mindezekkel és ezek ellenére képesek vagyunk talpon maradni, a múltat egy lehetséges jövővé transzformálni. Az nem számít, hogy az ember 7, 24 vagy 46 éves…
Szereposztás:
Erika: ENYEDI ÉVA
Lajos bácsi: DEÁK TAMÁS
Tibi: THURÓCZY SZABOLCS
Zolika: TÓTH JÓZSEF
Ancsa: CSATÁRI ÉVA
Olgi: SZALONTAY TÜNDE
Pista: PINTÉR BÉLA
Papa: QUITT LÁSZLÓ
Miska bácsi: BENCZE SÁNDOR
Díszlettervező: HORGAS PÉTER
Jelmeztervező: BENEDEK MARI
Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA
Zene: DARVAS BENEDEK
Fény: TAMÁS GÁBOR
Hang: VARGA LÁSZLÓ
Technikai munkatárs: KORMOSÓI RÓBERTKULIFAY TAMÁS
Gazdasági munkatárs: INHAIZER GYULA
Produkciós munkatárs: HIDVÉGI ANNA
A rendező munkatársa: HAJDÚ ROZI
Rendező: PINTÉR BÉLA
A sütemények királynője – Szkéné, Budapest, 2016.11.14.
Fotók: Dusa Gábor
