A színházi világban még mindig mély nyomokat hagynak a hatalommal való visszaélések és a bántalmazó viselkedési minták. Bár a szakma egy része próbál továbblépni, a felszín alatt őrzött sebek újra meg újra felszakadnak. Lovas Rozi az RTL Reggeli című műsorában beszélt az Eszenyi Enikő körül kialakult botrányról és a színházi közösség előtt álló feladatokról — közölte a Blikk.

A színésznő rámutatott, hogy a hazai színházi közösség még nem szokott hozzá ahhoz a szemlélethez, amelyben a művészi kiteljesedés és az emberi méltóság tisztelete nem zárogatja ki egymást. Úgy véli, a szakma kultúraváltása váratlanul érte az intézményeket – számolt be a beszélgetésről a Blikk az nlc.hu cikke alapján.

Lovas Rozi szerint a tehetség nem ad felhatalmazást a megalázásra

„Nem szoktunk hozzá, lehet, hogy túl hamar vagy túl váratlanul ért el minket ez a fejlettségi szint, hogy nem annak az árán tudsz nagy művész lenni, kiteljesedni és átadni a saját fantasztikus vízióidat, ha megalázod a másikat akár verbálisan, fizikálisan vagy bárhogyan” – fogalmazott a színésznő a reggeli műsorban. Szerinte elengedhetetlen, hogy a színházi közösségben alapvető normává váljon a másik ember tisztelete, függetlenül az adott alkotó hírnevétől vagy pozíciójától.

A színésznő határozottan visszautasította azt a megközelítést, amely a művészi zsenialitásra hivatkozva nézi el a határok átlépését. „Vannak nagyon csodálatos, tehetséges emberek, de semmi nem jogosít fel arra, hogy a másikat gyaluld” – tette hozzá Lovas Rozi, világossá téve, hogy az emberi méltóság csorbítása semmilyen rendezői vízióval nem magyarázható.

A szakmai vita azután lángolt fel ismét, hogy a debreceni színház a társulat aggodalmai miatt visszalépett egy Eszenyi Enikővel tervezett rendezéstől. Eszenyi ezt követően a közösségi oldalán közzétett nyilatkozatban kért bocsánatot a múltbéli hibáiért, ám a gesztus sokak szemében késeinek hatott, és sokan kétségbe vonták annak őszinteségét.

Súlyos vádak és megosztó visszatérési kísérletek

Az ügyben az elmúlt években a szakma számos ismert alakja megszólalt, a korábbi sérelmek pedig pontosan leírják a színházi működés árnyoldalait. Lengyel Tamás korábban részletesen beszámolt a próbaifolyamatok során tapasztaltakról: „A mikrofonba folyamatosan szidalmazza az embert. Olyan megalázó kijelentéseket tesz, hogy az ember egy idő után traumatizálva érzi magát.” A színész felidézett egy konkrét esetet is, amikor a rendező „feljött a színpadra, és rángatott embereket. (.) Levette rólam a kabátot, és megmutatta, hogyan kell férfinak lenni”.

Hujber Ferenc arra emlékezett vissza, hogy fiatal színészként egy főpróbahéten hagyta ott az előadást, mert nem tudta tovább elviselni a bántalmazó légkört – ez a döntése akkor az állásába és munkanélküliséghez vezetett. Molnár Áron pedig még ennél is súlyosabb állításokat tett, amikor arról beszélt, hogy a rendező késsel fenyegette és a falhoz vágta a beosztottjait. Molnár szerint az igazgatónő bocsánatkérését nem a valódi megbánás, hanem a munkalehetőségek elvesztése miatti egzisztenciális félelem szülte.

A színházi szakma megosztottsága jól mutatja, hogy a bántalmazó viselkedés felszámolása hosszú folyamat. Míg a közösség egy része a felelősségre vonást és a rendszerszintű garanciákat hiányolja, mások a visszatérés lehetőségét szorgalmazzák. A debreceni döntés és a színészek egymást követő megszólalásai jelzik, hogy a szakmai tisztulás kérdése továbbra is napirenden marad.