Bánkuti András párhuzamosan dokumentálta a ’80-as, ’90-es évek közéletét, és az ország különböző szubkultúráit. Míg a május elseji felvonulás vonul végig az utcákon, a klubokban megelevenedik az igazi magyar punk.

Hirdetés

Máig hajlamosak vagyunk a legvidámabb barakk nosztalgiáját komolyan venni, hiszen sokunk számára a kommunizmus időszaka egyfajta csecsebecse. Egy olyan letűnt kor, amely relikviáiból romkocsmákat lehet berendezni, és olyan hangsúllyal kimondani a Moszkva teret, mintha csak beleszülettünk volna és megszokásból mondanánk így. Pedig az iskolákban azért már traktáltak belénk egy jó adag előítéletet.

A hatalmas szakadék aközött, ahogy most a történelemórákon prezentálják a múltévszázad rendszerét, és amilyen tudattalan nosztalgiával emlékeznek rá a benne élők, egy nagy megítélési katyvaszt eredményez. Hogyan kell valójában szemlélni Rákosi és Kádár rendszerét?

/ Fotó: Bánkuti András: Hajléktalanok, Keleti pályaudvar, Budapest, 1989

De főképp: mi történt a rendszerváltáskor? Ahogy a gulyáskommunizmus tragikomikumba csúszott át, sajátos kulturális tendenciák jelentek meg Magyarországon. Ezt dokumentálta Bánkuti András fotóriporter, aki egy Csajka 2-essel kezdte a fényképezést, majd fotói rendszeresen jelentek meg a New York Timesban és a Guardianben. Másfél évtizedig vezette a HVG fotórovatát és a Mai Manóban működő Magyar Fotográfusok Háza egyik alapítója.

Voltak ilyen pillanatok, amiket az embernek el kellett kapnia – hogy ne csak egy megszokott Kádár János legyen a képen, hanem látszódjék a rendszer vége

– mondta egy interjúban Bánkuti a Pixinfonak. És bizony látszódik. Bánkuti, mint sokan mások, úgy volt a rendszer része, hogy közben művészete saját maga számára is megmutatta a kései kommunizmus ambivalenciáját.

A következő portré Kádár Jánosról valószínűleg a végidők legkifejezőbb arcát mutatja.

/ Fotó: Bánkuti András: Kádár János portréja, 1989

A médiát lényegében a tabuk tartották egyben. Ha Bánkuti és társai a szerkesztőségbe vittek egy-egy nem éppen hivatalos fotót, amilyen a fenti is, egy pártállami sajtótájékoztatóról, továbbirányították őket pályázatokra. Ott nagyobb volt a művészi szabadság, de sokszor a nyertes fotókat leszedték a belőlük készült kiállítás megnyitója előtt. A fotós neve, és hogy díjat nyert vele ott árválkodott a kép nélkül a falon.

A társadalom két nagy tabuja a punkok és a drogok voltak. Bánkuti bevallása szerint az akkori magyar punkok ragasztóval álltak be. Volt, hogy a rendőrség a fotós neve nélkül, de a képei alapján tartóztatott le embereket, ekkor Bánkuti rejtegette a negatívjait – a dokumentáció lényege nem az volt, hogy bárkit is veszélybe sodorjon vele.

/ Fotó: Bánkuti András

A fotó egy kommunikációs közeg is: skinheadeket és punkokat úgy lehetett fényképezni, ha az ember összebarátkozott velük, bulikba járt, sokat lógott a társaságban és megszokták. Aztán persze a következő alkalomkor Bánkuti megmutatta a múlt hét felvételeit az alanyoknak, és egyre többen hagyták, hogy lencsevégre kapja őket a fotós. Voltak olyanok is, akik a bulira változtak át punkká, hétközben élték a decens polgári életüket. Ők sosem engedték magukat lefotózni, mert féltek a megtorlástól, de Bánkuti nem is rájuk volt kiváncsi.

Én az igazi, autentikus punkokat akartam megörökíteni, nem a pillanatnyi pózereket

– mondja. Végül a ’90-es években a punk egy elfogadott szubkultúrává vált, saját klubokkal, amelyeket a saját művészeik dekoráltak. A lapokba is már a fotográfus ízlésének, nem a cenzúrának függvényében kerültek be képek.

A fotós punkokat ábrázoló képeinek helyszíne a legendás Fekete Lyuk. A hely, amelyet a köznyelv a pokol tornácaként emlegetett az 1980-as évektől kezdődően a magyar alternatív és független zenei élet hazai (és sokak szerint kelet-európai) központja volt. Eleinte csak néhány teremmel, majd az évek folyamán két különálló italárusító egységgel egészült ki a Vörösmarty Művelődési Ház alatt megbújó klub.

/ Fotó: Bánkuti András

A szórakozóhelyet sok támadás érte a média részéről, így a rendőri jelenlét mondhatni állandó volt a környéket körülvevő utcákon és tereken. A közeli Golgota parkban gyakoriak voltak a verekedések a nyitvatartás körüli időszakokban, ennek ellenére kultúrtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, hiszen számos, ma meghatározónak számító művész kezdte pályafutását a Fekete Lyukban. 

Bánkuti András türelmes, amikor objektív van a kezében. Van türelme rábeszélni az éppen elnöki hatalomvárományos Borisz Jelcint, hogy jöjjön ki a Kreml hídjára nyakkendőt igazítani. A képet nézve pedig szinte meghökkenünk a szokatlan habitustól, szituációtól, amelyben Borisz Jelcint ábrázolja.

/ Fotó: Bánkuti András: Borisz Jelcin portréja, Moszkva, 1990

Szinte egyik napról a másikra lettünk a nyugati típusú demokrácia egy reményteljes növendékországa: fél lábbal a nosztalgiában, a másik felével pedig a konzumerizmus mindent akarásában. A következő összeállítás Bánkuti András fotóiból ezt az ambivalens folyamatot ábrázolja: magyar valóság kívülről és szubkulturális módon belülről.

Hirdetés