A titkos díszítések és az elfeledett ornamens technika
A pápai udvar az évtizedek során néhány rendkívüli alkalommal engedményt tett, és elküldte a zsoltár kottáját egy-egy európai uralkodónak vagy neves zenei intézménynek. I. Lipót német-római császár és a madridi udvar is megkapta a kért dokumentumot, ám az előadások során csalódniuk kellett: a zene száraznak, egyszerűnek és meglepően jellegtelennek hangzott. A császár egyenesen azzal gyanúsította meg a pápai karnagyot, hogy egy gyengébb, hamisított átiratot küldött el neki. További kapcsolódó háttéranyagok a Miért? rovatban olvashatók.
A valóságban a Miserere papírra vetett hangjegyei csupán a mű vázát alkották. A pápai kórus énekesei szájról szájra, generációkon át örökítették azokat az improvizatív díszítéseket, úgynevezett ornamenseket és elképesztő magasságokba csapó hajlításokat, amelyeket soha nem írtak le. A dallam igazi varázsa ebben a titkos, szóbeli hagyományban rejlett, amit a Szixtusz-kápolna falain kívül senki sem ismerhetett.
Ez a zárt rendszer több mint száznegyven éven keresztül tökéletesen működött, kizárva a külvilágot a teljes élményből. 1770 tavaszán azonban megérkezett Rómába egy tizennégy éves osztrák csodagyerek, aki egyetlen este alatt bontotta le a Vatikán évszázados információmonopóliumát. A fiatal zeneszerző a kalapjában elrejtett kézirattal tért vissza a Szixtusz-kápolnába, hogy ellenőrizze tiltott jegyzeteit. A szentszéki szabályszegés híre gyorsan eljutott XIV. Kelemen pápához, akinek a lépésére senki sem számított.
