Kiterített tudat

Hirdetés

 

A mobil stégek csak úgy
szívják magukba a napfényt,
ez az első sütkérezésük
a hosszú, téli koplalás után.
Alatta a porhanyós vízparti talaj,
milliónyi apró élet őrzője, újra munkába áll.
Az enyhe tavaszi szellő tarajos
hullámokat púpoz a síkvíz redőjére,
akár az ingerektől reakcióba lépő
könnymirigy a váratlan szembesülések
magasán. Elmossa a követendőnek
tartott mintákat s eszméket, hullámait
ehhez igazítja a következő paradigmaváltásig.
A szív marad, csak a ritmus ver máshogyan.
Az elme marad, mert eddig is ő nullázta
le a szívet.
A torkolattól bandzsító part
két oldala farkasszemet néz egymással.
Néhány vályogház törött ablakokkal, amiken
a szikszalag sem segített.
Ellenük sorakoznak a sudár nyárfák, elég, ha
egy eldől, a következő átgyalogol rajta
könnyed léptekkel a túlpartra.
Partraszállásnak nehezen nevezhető
pacifista történések ezek. Csupán mindenki
közös érdeke a békés együttélés és a jó magaviselet.
Az égen ezer meg ezer kusza albínó szemöldök úszkál,
néha felhúzzák magukat és átadják a megfigyelő
szerepet a derült kékségnek.
Ő látja a törtető füveket, a sekélyes zátonyokat,
A felkavaró örvényeket s a mélyérzésű kagylókat, amik
olykor kijárnak a felszínre csalódni, hogy aztán
újra elmélyedjenek rejtekük önvalójában.
A horizont kioltja a természet testének erejét s
sokszínűségét majd őt is becsomagolják; apró csillagokkal
tarkított díszpapírral.
Szintről-szintre nő a kiterjedés
és felület, mikor a végtelen találkozik a semmivel.
Ennél a pontnál van ez a stég, ahol vagyok…

Hirdetés