Palotás Zsuzsi versei: Tettes, Verőfény, Szelektívbe kellett volna dobjalak

Tettes

Pepecselős hajnal van és esőszagú minden,
az emberekből csak a lábnyomaik látszanak,
egy kislányból pedig az elhagyott
fél pár kesztyűje,
a pocsolyában ázik a talpammal együtt,
hogy mellette hagyhassam a lábnyomomat,
és estére eltűnhessen mindkettő.
Mert estére már szétszórt túrón,
a járdára kent cseresznyebefőttön és elgurult
pomelón keresztül vezet az út.
A szétszakadt bevásárlószatyorból van a padon,

a kuka mögött és az elgurult narancsokon is.
Állok a kesztyű helyén, állok más szemetében,
és arra gondolok, miért nem hívtam a rendőröket
se most, sem akkor, mikor téged
raboltak ki belőlem.

Verőfény

Füstös és kékes az április,
ahogyan engedi dohányozni a hegyeken
lévő messzi falukat, és engem
a szelével taszigál egyre beljebb a
napsütésbe.
Ahogy megállok, keresztül szalad rajtam az
esőillat, kinyújtom a kezem az árnyékból,
a kékes nap megsüti a sebeimet, amikből
még a tegnap szaga párolog.
Az avarban kotorászom a lábaimmal,
miközben kapaszkodom a fénybe, és
hangyákat taposok agyon, hogy
úgy érezzem, valami felett hatalmam van,
de a napsütés marokra fog,
és kiránt oda, ahol minden részlet
jól látszik belőlem.

A szelektívbe kellett volna dobjalak

1.

A kocsma párás ablakára unottan írtam fel, hogy
szar minden, de főleg az, hogy úgy érzem magam,
mintha rosszul kiadott koktél lennék,
amiért nem reklamált senki és a pulton hagyták.
Doboltam az ujjaimmal, amikből egyre többet láttam
és már nem is követtem nyomon ki ül velem szemben,
ültél te, ült az a francia nő, ült az anyám, a nagybátyád és
ült egy csöves is.
A levegőnek öblítő illata volt,
mindig úgy keveredett, hogy láttalak magam előtt teregetni,
ahogy a tiszta ruhákba törlöd a paradicsomszószt.
Rendet akartam rakni utánad, mert bennem
hagytad a rumlidat és magaddal vitted a mosógépet is.

2.

Beletömtem a világot a zsebembe, de a szakadáson
át kiestél,
Próbáltam úgy inni a reggeli tejeskávét, hogy
nem raktam bele se cukrot, se tejet
Keserű volt, csak úgy, mint az az adag sár, ami hajnalban,
a játszótéren a csizmámra ragadt.
A város pedig most egy üres medencéhez hasonlít,
a fehér házaival, a fehér parkjaival, a fehér utcáival,
tél van és ezért minden fehér.
Én pedig sétálok előre a fehérségben,
keserű kávéízzel a számban, lyukas zsebbel,
mintha egy ugródeszkán mennék az üres medence fölé.
Ugrok.

3.

Megvágom a kezemet, miközben szeletelem a kolbászt
a lecsóba, mert szereted és mindig azt főzök
vasárnap, mikor hazajössz attól a másik nőtől.
Lezuhanyozol, én pedig sírok míg be nem fejezed,
aztán pedig odasétálsz mögém,
belecsókolsz a nyakamba és azt mondod jó az illata.
Olyan otthon illata van, mondtad régen
mintha egy meleg takarót húznánk magunkra
csak mi ketten,
ha kitálalom és együtt szakítjuk hozzá a kenyeret.

Ma nincs itthon kenyér, így csak mi vagyunk
és a lecsó.

4.

Kivittem a szemetet egészen a dohányboltig
ott kidobtam és visszafelé a parkban
otthagytam valamit belőled egy csöves matraca mellett.
Halkan tettem le, fel sem ébredt,
olyan volt mintha te fordultál volna át a másik oldaladra,
miközben aludt tej szagúakat horkoltál.
Beletettem a rózsát a befőttesüvegbe, a forintok közé
és felöntöttem vízzel.
Kellett nekünk télen egymásba szeretnünk,
az évfordulóra kapott virág sosem él meg sokáig
a hidegben és eszembe jutott: a szelektívbe kellett
volna dobjalak, hogy ne szennyezd tovább a világot.