Ám Deák Dániel esete más kategória – állítja Pottyondi. „Az rohadtul felcseszett, ahogy Deák Dani bevonult a Partizánba, hogy szakmázzon egy kicsit a Fidesz választási vereségének az okairól, elnézést kérjen Hann Endrétől, és elmagyarázza a nézőknek, hogy valójában azon szakmai sztenderdek alapján dolgozott, amikkel a Telex újságírója felgöngyölítette a gödi akkumulátormérgezést.” A posztban külön kiemeli, hogy Deák a Megafon finanszírozásáról azt mondta, nincs mögötte állami pénz – de azt nem mondta meg, honnan vannak a tízmilliárdok. „Nagyjából ez volt az az utolsó pillanat, amikor azt kellett volna mondani, hogy ne haragudj, Dani, te kis fa”szopó, még most is hazudsz! Még most is hülyének nézed a magyarokat” – fogalmazott.

Deák Dániel és a Megafon

Deák Dániel a Megafon egyik legláthatóbb arcaként vált ismertté: a szervezet az elmúlt évek kormányközeli digitális kampánygépezetének egyik meghatározó szereplője volt, amelynek finanszírozása körül évek óta kérdések merülnek fel. A választás után a Partizán meghívta Deák Dánielt, ahol – Pottyondi leírása szerint – az influenszer egyrészt bocsánatot kért Hann Endrétől a Medián közvélemény-kutatásainak korábbi megkérdőjelezéséért, ugyanakkor önérzetesen kikérte magának, hogy amúgy máskor ilyesmit nem tett. Pottyondi szerint a helyes reakció egyetlen kérdés lett volna a műsorvezetőtől: honnan van a Megafon tízmilliárdja?

A poszt felidézi azt is, hogy Pócs János fideszes politikus a választás előtt egy tiszás aktivistának azt mondta: „13-án keressél magadnak egy másik országot bazmeg! Országot keressél magadnak te takony.” Két héttel ezelőtt még azzal fenyegetőztek, hogy az ellenzékieknek nem lesz maradásuk az országban – két nappal a választási vereség után pedig ugyanezek a politikusok és propagandisták szakmai diskurzust folytatnak arról, mi ment rosszul.

Stockholm-szindróma vagy könnyed magazin?

Pottyondi Edina a posztban náci analógiákhoz nyúl – ezeket következetesen metaforaként alkalmazza, nem historikus összehasonlításként. A propagandistákat és politikusokat olyan rendszer részeinek nevezi, „ami emberek ezreit tette tönkre”, és akik „gyűlöletre uszítottak, hazudtak, mocskoltak, és segédkeztek az ország kirablásában, a demokrácia leépítésében.” Ebben a keretben értelmezi azt a jelenséget, amelyet a poszt Stockholm-szindrómának nevez: a győztes oldal médiumai meghívják azokat, akik két napja még ellenségnek tekintették őket, és könnyed, szakmai diskurzust folytatnak velük arról, mi ment rosszul.

„Tényleg nem akarok egy véresszájú, reakciós őrült lenni, de ez egy durván Stockholm-szindrómás működés, asszisztálás a mosakodásukhoz” – zárja a posztot Pottyondi Edina.

A kérdés, amelyet felvet, nem egyszerűen személyes: a választási győzelem utáni napok egyik legélesebb vitája éppen arról szól, hol húzódik a határ a párbeszéd és a felelősségre vonás elkerülésének normalizálása között.

Pottyondi Edina szerint Deák Dániel Partizán-szereplésének pillanatában egyetlen helyes válasz lett volna: megkérdezni, honnan van a Megafon tízmilliárdja – és amikor erre sem válaszol, felállni és elköszönni.

Pottyondi Edina posztja egy olyan vitát indít el, amelyre a következő hetekben valószínűleg egyre több válasz születik majd. A kérdés nem az, hogy ki dolgozhat tovább a médiában vagy a közéletben – erre Pottyondi maga is azt mondja, hogy a lelkiismeret dolga. A kérdés az, hogy a győztes oldal médiumai milyen feltételekkel hívják meg azokat, akik aktívan részt vettek a propagandagépezet működtetésében: bocsánatkérés elegendő-e, vagy a finanszírozás forrásáról is választ kell adni. Deák Dániel Partizán-szereplése ez utóbbira nem adott választ – és Pottyondi Edina szerint ez nem véletlen.