Salamon Attila Mátyás versei: A fotómodell, Jóslás agymaradékból

Jóslás agymaradékból

Fesd rá az elmémet a falra,
de kérlek, óvatosan a színekkel
ne bánj, csak hagyd, hogy félénk
remegésed bennem öltsön vágyat.
Igen, már látom a rétegesen húzott
pályákat a fűrészporos tapétán.
Gondtalan, megfontolt formák kezdik
el borítani az éles kitüremkedéseket,
lapos dűnéket. Akad, hogy egy-egy
elszigetelt folt hátat fordít az egésznek
és magabiztosan, de árván hanyatlik,
mállik, olvad. Úgy hiszem, az ilyen
meghatározó cseppek kiemelik a színek
közötti árnyalatokat. Tompa átmenetek,
határvonalakon túlnyúló szegélyszín.
Az ehhez hasonló részek éreztetik
velünk, hogy a tökéletesség korántsem
egy biztos perifériaelem. Lassan folyik
a bíbor a kijelölt medrében, és ha a
gravitáció előzékeny, jutalmul csendes
mozdulatod igazít útirányt. Egész hosszan
nyúlok el rajtad, benned; összekapaszkodva
nyáladdal hirtelen rám zuhan a tudat,
hogy miért kellett így, mesterien,
de kapkodva lefestened.

A fotómodell

Házon kívül beleszerettem, etettem,
altattam, rávertem, úgy, mint egyszer
a kishúgomra. Azok voltak az idők,
farsangoltunk többen is, ő a kis boszorka,
mindenkin álruha, mindannyian egy
felfújható műanyag csónakban, benne
alig lehetett elbújni, az egyszerre csobbanó
lapátok zaja összegubancolta bennünk az
ereket. Ha felvágnám magam, csak úgy
potyognának a könnyek, mikor néha a
combodra csöppen egy, most is kockákba
vágom magam. A négyzet alak, a lap átfed.
A biztonság mindennél fontosabb, feltéve,
ha megvan a kontakt, szívesen lógok a
tengelyünkön, elképzelem, ahogy szembogarunk
egyszerre csapódik majd vissza, mint egy
csúzligumi, vöröset hány a karomra, aztán
elképzelem még a pillangóhatást,
a körberajzolást vágás követi.
Miért is ne lóghatnál a falamon?
Igen, pont olyan lehetnél, mint az esti
keringő vagy a fények, mikor rájuk
hunyorítasz: az én igazi műanyag királynőm.
Talán így már beléphetsz, de a küszöbön
kérlek, vigyázz, nem akarom, hogy a te
gerincvonaladon roskadjon az, amit hagytál
egyedül felépítenem. Lassan igazítasz
magadhoz, mint a vonalzót a már egyszer
véknyan meghúzott párhuzamoshoz;
csakhogy törött fogakkal, remegő kézzel,
alátét nélkül nem érzem magam többnek,
mégis együtt tartunk a végtelenbe.