De százszor 100 szóban már tökéletesen – legalább is ez derült ki a 100 szóban Budapest irodalmi pályázat eredményhirdetésén. A Mindspace szervező csapata 1036 beérkezett történetből választotta ki a száz legjobbat, amelyek közül tizenkettőt ki is állított a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár aulájában.

Megdöbbentett a tömeg, ami a Szabó Ervinben fogadott, amikor beléptem az eredményhirdetésre és a tizenkét legjobb mű kiállításmegnyitójára. Pedig kivételesen korábban is jöttem, hogy nyugodtan végig tudjam fotózni, nemcsak a kiállítást, hanem az annak otthont adó gyönyörű századfordulós épületet is. Nem jött össze.

102 0962
/ Fotó: Nagy Niki

A tömeg ellenére olyan érzésem volt, mintha egy családi összejövetelbe kontárkodtam volna bele: mintha mindenki ismerte volna a másikat valahonnan, vagy ismert volna valakit, aki ismeri a másikat. Mint később kiderült, ez tényleg így volt: a tömeg jó részét az egyik pályaművet eléneklő gyerekkórushoz tartozó szülők tették ki. Mert a 100 szóban Budapest nem kizárólag az irodalomról szólt, három alkotást meg is zenésítettek a legjobbak közül, a top tizenkettőt pedig tehetségesebbnél tehetségesebb művészek illusztrálták.

102 0982
/ Fotó: Nagy Niki

Zene, próza és  vizualitás keveredett egymással, és valahogy minden pont úgy passzolt össze, ahogyan kellett .

Én úgy gondolom, hogy a művészet akkor éri el a célját, ha hat ránk. Nem kell ahhoz Háború és békét írni, hogy valami megmozduljon az emberben, ami aztán haza is kíséri, és vele marad egy jó darabig.

A 100 szóban Budapest pályaművei pontosan ilyenek: a kedvencem mindössze három mondat, de olyan nosztalgiát ébresztett bennem az elmúlt nyárral kapcsolatban, hogy akaratlanul is elmosolyodtam, amikor a legjobb írásokat tartalmazó kis füzetbe beleolvastam. Benza Barbara Panna írta, és a címe mindössze ennyi: SMS.

„6-kor a Deákon? – küldtem el az SMS-t. Aztán belegondoltam, hogy hányszor írták már le előttem ugyanezt a mondatot.”

És tényleg – én is, már legalább ezerszer, különböző időpontokkal különböző embereknek. Három mondat, de mégis úgy érzem magam tőle, mintha a város összes fiataljával egy malomban őrölnénk. Mind a Deákra járunk, az életünk egy bizonyos szakaszában legalább is biztosan.

A pályaművek nagyon nagy része ilyen, és ezért is zseniális ez a kezdeményezés: mindenki Budapestje kicsit más, de mindenkié mégis ugyanolyan, mint az enyém.

És itt nem a közhelyekre kell gondolni, hanem a bérlakások lehetetlenül lassú liftjeire, a Moszkva téri árusokra, a Keleti alatt hegedülő bácsira, az egyszerre gyönyörű és gyötrelmes albérletkeresésre, az Instant-szagú éjszakai buszokra, a bliccelésre a négyeshatoson, és a macskás nénikre, akik biztosan mind voltak cicás kislányok valaha.

A koncepció egyébként annyi volt, hogy maximum 100 szóban kellett megfogalmazni egy-egy Budapesthez kötődő történetet. Ezeknek a sztoriknak nem is kell több, ilyen röviden és tömören tökéletesek. Az első helyezett, Bárdos Dávid Albérletkell című alkotása például nem is mondatokat vonultat fel, csak egybemosott szavakat, mégis tökéletesen visszaadja lakáskeresés viszontagságait („Albérletkell. Körútmentén. Aztúldrága. Inkábbzugló. Zuglónemjó. Miértnemjó. Túlmesszevan.”). Melis Dóra Jegyek, bérletek című pályamunkája pedig gyakorlatilag csak egy felsorolás olyan kifogásokról, amit a kallernek mondhatunk, ha éppen nincsen nálunk jegy (vagy bérlet), de így is annyira tökéletesen visszaadja a békávé-hangulatot, hogy jó olvasni. Ez volt egyébként az a novella, amit a Csicsergők gyerekkórus feldolgozott, ezzel pedig teljesen új áthallást kapott.

A 100 szóban Budapest apró kis sárga könyve biztosan egy olyan kötet lesz, amit újra és újra olvasgatni fogok, ha egy kicsit Budapest-hangulatba szeretnék kerülni. Ezek ugyanis pont olyan írások, amelyeket nem lehet megunni, mert nem úgy adnak élményt, hogy mesélnek valamit – egyszerűen csak átadják azt az érzést, amit valaki, aki a fővárosban lakik (legyen az tősgyökeres pesti vagy „bevándorló” vidéki) pontosan ismer, és szívesen él át időről-időre.

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Nincs több cikk