A 2017-es év legjobb filmjei közt tartják számon. Páratlan, lehengerlő, őszinte és igaz. Ilyesmiket hallottam Luca Guadagnino új rendezéséről, mielőtt megnéztem volna. A háromszoros Oscar-jelölt, és a gálán a Legjobb Adaptált Forgatókönyv kategóriában a díjat be is zsebelő alkotást a Rolling Stone és a The Guardian is 2017 egyik legjobb filmjének választotta. A pozitív kritikák és beszámolók nagyon magasra tették a lécet, ezek után a kérdés persze adott volt. Tényleg ennyire jó, vagy ez csak egy újabb hype?

Hirdetés

Az André Aciman regénye alapján készült alkotás 1983-ban egy észak-olasz kisvárosban, Cremaban játszódik. A családjával nyaraló Elio (Timothée Chalamet) napjai úszással, olvasással, zeneszerzéssel telnek, és a nyári idillt Oliver (Armie Hammer) érkezése zavarja meg. Az egyetemista fiú hat hétre érkezik a családhoz, hogy Elio művészettörténész apjának (Michael Stuhlbarg) szárnysegédje legyen. A történet a két fiú közt kialakuló kapcsolatról, az első szerelemről, önmagunk megismeréséről és a felnőtté válás bizonytalanságáról szól.

Kíváncsian ültem be a moziba, és már a film első pár perce azonnal megragadta a figyelmem. A nyitójelenetet Chen Li, Milánóban élő grafikus késztette, aki a Szólíts a neveden legelején kreatívan mutatta be a család számára fontos értékeket és megteremtette az alaphangulatot, amit már csak fokozni lehetett. A nyár varázsának életre keltése ebben a filmben is nagyon jól sikerült, csak úgy, mint Luca Guadagnino előző rendezésében, az A Bigger Splash-ben. A látványban minden megvan, hogy felidézze bennünk a meleg évszakot. A hőség, a víz, a nyári gyümölcsök, a gondtalan szabadság, az édes semmittevés.

A dolce far niente teljesen beszippant, és valahogy rögtön kötődni kezdünk a Szólíts a nevedenhez

Nem kell hozzá sok idő, hogy azt képzeljük, mi is ebben az olasz villában nyaralunk. Az operatőri munka ehhez pedig csak hozzátesz. Több hosszabb vágatlan jelenet is van a filmben, ami valósághűbbé és őszintébbé teszi a történetet. Az összes szín meleg tónusú, olyan, mintha egy fiatalkori emléket néznénk vissza, ami szintén a filmhez való kötődést segíti elő.

/ Fotó: Imdb

A kivitelezés viszont néha érdekesen alakult. Egy-egy jelenet teljesen indokolatlanul out of focus-ban volt. Nem is zavarónak, inkább kicsit céltalannak mondanám, ami ugyan nem vett el sokat a filmből, de nem is tett hozzá. Összességében a hangulat, a színek és a kreatív operatőri munka nagyon szépen megmutatkoztak.

Van azonban még valami, ami nélkül nem lenne teljes az élmény. A történet szerint Elio gitározik, zongorázik és komponál, vagyis az életében fontos szerepet játszik a hangzás, amit az alkotók kitűnően ki is használnak.

A zene általában visszafogott, kifinomult, akár csak maga a család, és nem aláfestésként, hanem mellékszereplőként tűnik fel. Fontosabb jeleneteknél olyan érzésünk van, hogy a karakterek is hallják, mintha tudnák, hogy ott van mellettük akár egy árnyék.

Ez egyébként az egész filmre jellemző, a rendező szinte személyként jeleníti meg a várost, a nyarat vagy akár a zenét.

Ami tehát teljessé teszi a hangulatot és az esztétikai élményt, az nem más, mint a tökéletes összhang, ami minden percben felfedezhető.  A filmben elhangzott Mystery of Love című számot Best Original Score kategóriában szintén jelölték az Oscar-díjra.

A film két főszereplőjének karaktere rendkívül jól kidolgozott. Elio, aki bár művelt, olvasott és roppant tájékozott fiú, még sem tud semmit az élet fontos dolgairól. Tapasztalatot próbálkozással szerez, és ismerkedik nem csak a körülötte kialakult helyzettel, de önmagával is.

Akárcsak nekünk tizenhat éves korunkban, neki sincsenek előítéletei és nem határolják külső vagy belső tényezők.

Elio az a karakter, akivel teljesen azonosulni tudunk. Eleinte mi sem értjük magunkat, nem értjük a körülöttünk lévő világot, de a gyermeki naivitásunk és bátorságunk segít túllendülni a kezdeti félelmen.

/ Fotó: Imdb

Oliver pont az ellenkezője. Nagyon magabiztosnak tűnik, de sokkal tapasztaltabb. Lehet, hogy pont emiatt nem is nagyon meri felvállalni az érzéseit, legalábbis a világ előtt. Elio elég hamar ráébred, hogy érez valamit Oliver iránt, de nem nagyon tesz semmit, talán nem ismeri és nem érti az érzést. Ez ismerős lehet. Szerintem már mind voltunk hasonló helyzetben, sőt az is előfordul, hogy direkt közömbösek vagyunk a másikkal, pedig ezzel csak a bizonytalanságunkat akarjuk palástolni. 

A szerelmük kibontakozása tehát számunkra is fontos, hiszen emlékeztet minket mindarra, amit már mi is átéltünk. Könnyen lehet azonosulni a két karakterrel, és pont ezért lesz teljesen lényegtelen, hogy a két főhős éppenséggel fiú. Egyszerűen nem ez a lényeg.  Látjuk, elfogadjuk a tényt, persze van, aki a moziban nem bír ki egy-két jelenetet kommentár nélkül, de a végén mindenkit csak az érdekel, hogy mi lesz kettejükkel.

Pont az a jó a filmben, hogy nem erőlködik, hogy bármit is elérjen, a történetre, a személyekre koncentrál, és így sokkal hatásosabban, de nem csak a két főhős között alakult ki kitűnő összhang. A szülők elfogadással és megértéssel terelgetik Eliot, hogy merje felvállalni az érzéseit, és merjen önmaga lenni. Elio és édesapja között lezajlott ikonikus párbeszéd a film végén mindenkit a moziszékhez szögezett.

A film közben halkan kuncogók is néma csendben hallgatták végig a professzor mondandóját, hiszen nem csak a fiához, hanem hozzánk is szólt.

Elio és a szülei közt kialakult őszinte kapcsolat tökéletes példát állít a világ elé, hogy ne kritizálással és jót akarással viszonyuljunk egymáshoz, hanem megértéssel és elfogadással. A történet egyébként olyan jelenettel zárul, amit nagyon ritkán láthatunk. Kreatív és őszinte, meg se fordul a fejünkben, hogy felálljunk és kisétáljunk a moziból, muszáj végignéznünk!

/ Fotó: Tablet Magazine

Elio karakterét egyébként, Timothée Chalamet keltette életre. Őt a Homeland című sorozatban és az Interstellar című filmben már láthattuk, de itt mutatkozott meg igazán, hogy mennyire tehetséges – alakításáért ezúttal meg is kapta a Filmakadémia jelölését, illetve az idei díjátadó másik kedvenc indie-filmjében, a Lady Birdben is felbukkant.

A történet húzóneve azonban az Olivert alakító színész, Armie Hammer volt, ami nem is meglepő, hiszen kitűnő alakítást nyújt. Őt A közösségi háló és Az U.N.C.L.E embere című filmekből már ismerhetjük, de talán még sosem tudott ennyire természetesen és őszintén megformálni egy karaktert, mint itt. Mindezek ellenére számára viszont idén még az Oscar-jelölés sem jött össze.

A kémia nagyon jól működött a színészek között, így nem meglepő, hogy a rendező, Luca Guadagnino már a folytatáson töri a fejét.

A BFI London Film Festivalon derült ki, hogy Richard Linklater Mielőtt-trilógiájához hasonlítana a folytatás, ami nagyon érdekesnek ígérkezik.

A film tehát nagyon sok pozitív üzenettel bír, de van egy, ami különösen felkeltette az érdeklődésem. Ahogy a filmből sem derül ki a két főszereplő konkrét identitása, úgy nekünk sem szabad konkrét sémák alapján szemlélnünk az életet. A címkék folyamatos gyártása és az emberek beskatulyázása nem tűnik a legjobb megoldásnak. Az, hogy kit engedünk magunkhoz közel, az valami olyasmi, amit egy címke nem feltétlenül képes lefedni.

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Casting
10
Üzenet
9
Operatőri munka
8
Zene
10
Kreativitás
9