Nem játszom meg az agyam: nem vagyok Iggy Pop-rajongó és őszintén szólva, fogalmam sem volt, mit várok Budapest Park-beli koncertjétől. Azt viszont tudom, hogy hülye lettem volna kihagyni. Ennek a hetvenkét éves fickónak van vér a pucájában – és akkor még finoman fogalmaztam.
Punkok előnyben?
Bevallom, bennem is van punk vér, csak időnként (sokszor?) elfojtom. De nem kell Sid Vicious-reinkarnációnak lenni ahhoz, hogy az ember felismerje, ha valami igazán arculcsapó történik vele – mármint pozitív értelemben. Amikor azt érzi, hű, b***d meg, ez igen! Ha már Iggy Pop, akár ki is írhatnám, mit finomkodok! Iggynél ugyanis, naná, hogy kötőszóként funkcionált a koncerten is a „fucking” mint jelző, módhatározó, főnév vagy amit akartok.
Ami ennél is fontosabb, az életérzés, ami süt róla. Éld úgy az életed, ahogy a legjobbnak véled! Tégy, amit akarsz! Csak érezd jól magad! Ő is ezt teszi. Nagypapa kora ellenére kiáll több ezer ember elé meztelen felsőtesttel, és azt csinálja, ami valószínűleg élteti: nyomja a punkba oltott rock & rollt. Fáradhatatlanul, energiától duzzadóan. Lázadó, lelkesítő kivitelben, fiatalokat megszégyenítően. Iggy Pop a punkrock ikon, akit még mindig szétvet az a bizonyos életvágy. Egy évvel ezelőtt ugyanitt a Budapest Parkban a hatvannégy éves Billy Idol sajnos messze nem bírta úgy sem szuflával, sem hanggal, mint örökifjú amerikai pályatársa. De ez egy másik történet.
Trainspotting 3.0
Az immár 23 (!) éves Trainspotting – és a kevésbé sikerült T2 – után olyan érzésem volt, mintha Iggy a Budapest Park közönségének levetítette volna Danny Boyle kultfilmjének képzeletbeli 3. részét. Imádtam, ahogy a show-ban szépen itt-ott elhelyezve jöttek a vonatnézegetős film Iggy-slágerei. Elsőként a Lust For Life – ezt élőben átélni, a legkülönlegesebb érzések egyike. Azt gondoltam magamban: szerencsés vagyok, hogy részese lehetek. A Nightclubbingnál Iggy be is öltözött denevérnek.
De én kiöregedett boxolónak is el tudtam volna képzelni ringbe lépés előtt. Többnyire amúgy félmeztelenül nyomta.
És persze volt bőven merítés a gazdag életmű más szegleteiből is. Kifejezetten hálás voltam a setlist összeállításáért. „Iggy-laikusként” örültem annak, hogy az általam ismert nagy slágerek mind elhangzottak, kimazsolázva a csúcs számokat innen-onnan. A show-t az I Wanna Be Your Dog nyitotta, de megkaptuk rögtön utána a Gimme Dangert, majd a The Passengert is. Szóval már a legelején megszórtak minket zúzós talpalávalóval.
Jó kis trip volt – zenei értelemben. Így számomra az sem volt zavaró, amikor a koncertnek kurtán-furcsán egyszer csak vége lett – ráadás nélkül.
Iggy, a cukipofa
Lehet, hogy vérbeli Iggy-rajongók most a halálomat kívánják egy pohár vízben való megfojtás útján, de állok elébe! A mondat, ami a legtöbbször eszembe jutott a koncert alatt, ez volt: jaj, de cuki ez a pasas!
Csak ámultam és bámultam azon a teljesen magától értetődő lazaságon, ahogy Iggy többször is pacsizott a rajongókkal. Nem derogált neki, hogy bicebócán lemenjen a közönséghez és testközelből mutassa meg, milyen is az a punk & roll. Sőt, visszatérő vendég lett az első sorban tomboló elszántak körében.
A hard core rajongók elnyerték méltó jutalmukat: megérinthették Iggy Pop viharvert testét. A legszerencsésebbek pedig ma már büszke selfie-tulajdonosok – Iggy angyali türelmének köszönhetően.
Andy Warhol után Iggy Pop is kamerák előtt adta elő a hamburgerevést
A 71 éves Iggy Pop a Death Valley Girls Disaster (Is What We’re After) című zenéjére fogyaszt el egy hamburgert, Kansas Bowling rendezésében. Ez egy az egyben az 1982-es 66 Scenes of America Andy Warhol-jelentének újra játszása. A különbség, hogy a márkajelezés kevésbé explicit,
Jól hangosított koncert volt, és nagyon bejött a fúvósokkal megtáltosított hangzásvilág. A kitűnő hangulatot sikerült végig fenntartania Iggynek. Ez azonban korántsem (csak) a jól összerakott playlistnek tudható be. Persze nem is a színpadképnek, ami annyira egyszerű volt, hogy még punk körökben is megütközést keltene. Az ezüstszínű háttértakarás zuhanyfüggönyre emlékeztetett, ahogy egy haverom megjegyezte viccesen.
És ami még bizarrabb: a billentyűs pult egy hasonló, szintén ezüst drapériával volt letakarva. A funkciójára nem jöttem rá, de kétségbe vonom, hogy bármi köze lenne az esztétikához. De hát, nem is ez volt a lényeg. Mint ahogy Iggy aszott felsőtestének közszemlére tétele is teljesen természetesnek ható show-elem.
Élvezet volt nézni, ahogy Iggy táncolt, pózolt, vergődött, döntögette a mikrofonállványt. Egy királyi udvari pompát idéző kupa is előkerült. Hogy bambi volt-e benne vagy valami felnőttesebb pia, nem tudom. A társaságomban többekkel beszéltünk arról, vajon be volt-e rúgva Iggy. Talán. A prózai részeknél éreztem egyfajta furcsa fátyolosságot a hangján és delíriumos homályt, amikor a közönséghez beszélt. De simán lehet, hogy ő ilyen. Mindegy is. Van, akit a butaság, van, akit a gonoszság és van, akit az életforma konzervál. Bocs, hogy megint ezt mondom, de Iggy így is cuki volt.
