Te mit hívsz ma undergroundnak?

Amikor a ’60-as évektől kezdve a tömegmédia egyre inkább a mindennapi létezés részévé vált, sok minden átértelmeződött. Főleg a tömegkultúra terjeszkedésének hatására jelent meg az annak működésével ellentétes elveket valló kultúraközvetítés, az ún. underground. De amióta egy újabb technikai innovációs hullám, a számítógép, majd az internet is ugyanúgy, sőt talán még jobban, mint a ’60-as, ’70-es évek tömegmédiumai, a fejlettebb társadalmak elengedhetetlen részévé vált, maga az underground is nagy változásokon megy keresztül.

Hirdetés

What they do is secret, secret

Miért érdemes foglalkozni a számtalan irányzatot, alstílust magába foglaló undergrounddal? Miért kell egyáltalán különbséget tenni a mainstream és a szubkultúra között? Az első kérdés esetében azért, mert, habár az underground önmagában tényleg nem mond semmi konkrétat, mégis egy olyan elemre mutat rá, a közvetítés, szerveződés olyan módjára, amelyik mindegyik alkategóriájára jellemző.

A második kérdésre pedig az a válasz, hogy nem azért kell a kettőt elválasztani, hogy egy-egy kocsmai bölcsészvitában mindig a „gyengébbik” fél, a szubkultúra kerüljön ki győztesen. A közvetítés alapjaiban máshogy épül fel.

Mi, befogadók, fogyasztók ki vagyunk szolgáltatva egy felsőbb kulturális termékszelekciónak: olyan zenéket, filmeket, könyveket stb. kerülnek a közvetlen fogyasztási zónánkba, amik a legtöbbször érdektelenek és értéktelenek számunkra.

Az undergroundnál is megvan persze ugyanez a kiszolgáltatottság, viszont ott a befogadó választja meg, hogy melyik közösséghez akar tartozni, mivel nem egy központi kultúra létezik, hanem ezernyi apró. Ebben a választásban, valahova tartozni akarásban fejeződik ki a függetlensége, személyisége, a tömegtől való elkülönülési vágya. Mondhatni az underground egy aktív politikai döntésre invitál, a választásra, amíg a mainstream a központosított, termékszelekciót végző szerv elfogadását várja el.

A zene az életem, ember!

Az ilyen kultúra-diktatúrázás persze elnagyoltnak tűnik, de szerkezeti felépítésében, működésének alapjaiban, a befogadói aktivitás nélkülözésében a mainstream tényleg diktatórikus. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az underground kifejezés az ellenállási mozgalmak titkosságára, szerveződésének rejtettségére utal eredetileg, azt meg pláne nem, hogy milyen szerepet töltöttek be a szubkultúrák a kommunista blokk országaiban.

Tehát az underground megnevezésben egy olyan kultúraközvetítési mód sejlik fel, amelyben a közösség erősségét mindig is a tagok aktivitása jelenti. És e közösség azzal határolja el magát a mainstreamtől, hogy nem törekszik a minél nagyobb ismertségre, nem állít fel célnak piaci szempontok hajkurászását. Próbál a nyilvánosság elől rejtve maradni, mivel éppen a tömegmédiumokon terjesztett erőszakos nyilvánosság és passzív közönség az, amit a leginkább el szeretne kerülni.

A kultúra terjesztése kisebb hatókörű médiumokon keresztül történik (gondoljunk az egykor nagyon népszerű, kézről kézre terjedő kazettamásolásokra).

És általában rendelkezik egy lokális központtal, ami lehet egy város, mint Olympia/Seattle a ’90-es évek feminista punk és grunge irányzatoknál, vagy akár egy szórakozóhely, romkocsma, mint a Fekete Lyuk a rendszerváltáskori magyar alterzenénél.

„What we do is secret, secret” – hallhatjuk a The Germs inokikus lemezének nyitódalában a szubkulturalitás lényegét. Érdemes megnézni, hogy más stílusmegnevezésekben hogyan lesz hangsúlyos a szerveződés (pl.: garage rock; indie, azaz indepenent). De az is megfigyelhető, hogy a maga terjesztés módja eredményez sajátosságot a stílusban – a noise rock zajkoncepciójához nagyban hozzájárult a már említett kazettamásoláskor a felvételek romló minősége, zajosabbá válása.

Miért éppen a ’90-es évek?

Az underground szcéna válsága borítékolható volt a ’90-es évek elején. Ez persze csak annyiban jelentett krízist, amennyiben a kis közösségek felbomlottak az egy-egy piaci sikereket – véletlenül vagy tudatosan – elérő művészek, alkotók köré szerveződő egyre nagyobb médiafigyelem miatt.

Itt látszik igazán, hogy az underground egy olyan terminus, ami nem kizárólag a kulturális termék milyenségének, hanem e termék köré rendeződő fogyasztási szokások, a termék kulturális életének leírására szolgál.

Azaz nem szerző, hanem közösségközpontú. Éppen ezért nem jelent minőségbeli különbséget egy termék underground vagy mainstream kategorizálása.

Téves megítélés, hogy az a szubkultúra jobb lenne a popnál. Nem jobb, csak más. Sőt, ha megnézzük, hogy az erős underground identitással rendelkező grunge szcéna hogyan robbantotta ki a rock harmadik forradalmát, akkor a popularizálódás – a tragikus esetektől eltekintve – sok pozitív hatással bírt a zenekultúra alakulására.

Talán még jobb példa a későbbi britpop, ami nagyon autentikusan gondolta újra a new wave gyökereit a tömegmédia világában.

De a rapet is felhozhatjuk, hogy ne csak a gitárzenéből legyenek mindig példák, ami szintén a ’90-es években robbant be a köztudatba.

Miért éppen a ’90-es évek eleje? Valószínűleg ekkor lett igény az addig underground közegben létező művészek szélesebb megismerésére. Ezt a piaci rést kölcsönösen kihasználta mind a szerző, mind a tömegmédia. Olyan értékek születtek meg szubkulturális keretekben, amelyek tényleg érdemesek voltak egy nagyobb közönség felé való terjesztésre. Mindehhez hozzájárult egy olyan új, mediális jelenség térnyerése, ami leginkább az MTV-korszakként lett ismert. Az MTV vált az undergroundból jövő kultúra popban integrálására legalkalmasabb platformmá. Ekkor jelent meg Douglas Coupland X-generáció című kultikus regénye is, az elhíresült X-generációs identitás egyik alapműve, amely szintén reflektál a szubkultúrák kérdéses helyzetére.

Az MTV egyik szlogenje a ’90-es évekből

A hanyatlás…

Ami az undergrounddal az elmúlt tíz évben történik, az felfogható a hagyományos annak teljes leépítéséként és reneszánszaként, termékeny újragondolásaként egyaránt. Megint egy technológiai/mediális újításra adott reakció figyelhető meg, mivel a kultúraterjesztés módjában beállt változások formálják fogyasztó és termék mindenkori viszonyát.

Az internet nagyon sok közvetítési lehetőséget nyitott meg annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem tett semmi újat. A számítógép és az világháló korszakalkotó újítása inkább az, hogy az eddig egymástól elkülönült médiumokat terelte össze egy virtuális térbe.

Korábban minden típusú terméknek megvolt a saját mediális közege: a film a televízióhoz és a mozihoz, a zene a rádióhoz, lemezjátszókhoz, koncertekhez, az irodalom, a sajtó a papíralapú könyvhöz újsághoz stb… kötődött. A számítógép és az internet adatbázisa viszont megengedi, hogy a fent említett a médiumokat egy nagyobb, azokat tartalmazó médium magába foglalja a minél könnyebb elérhetőség és az „open sources” elvében.

Az underground teljes megszűnése erről az oldalról indokoltnak látszik: az eddig soha nem tapasztalt nagyságú nyilvánosságra törekvés, az internet adta mindenhol jelenlevés, konkrétan bármilyen esemény közvetítésének lehetősége (gondoljunk a YouTube „Broadcast Yourself” szlogenjére) ellentéte a rejtettségre törekvésnek, a belterjes közösséglétrehozásnak. A mindenki számára elérhető csatornák miatt szűnik meg a szubkulturalitás, és kerülnek helyükre az ún. fan page-ek, amelyeknek az a fő jellegzetessége, hogy nem köti össze a közösség tagjait lokalitás, hanem médiumokon keresztül szerzik meg a közösségalkotáshoz szükséges kulturális ismereteket.

/ Fotó: 3040 and Beyond

Egy olyan világban, ahol élőben közvetítik az A38-as fellépésektől kezdve a Szigetet, nem kell egy helyen  élnünk egy zenei közöséggel ahhoz, hogy hallgathassuk őket. Nem kell közösséget alkotni, hogy ismerhessünk, szerethessünk kulturális termékeket, mint régen, amikor sokkal nehezebb lehetett hozzájutni a „föld alatti” termékekhez. Hagyományos értelemben nincs underground.

…Vagy reneszánsz?

Ugyanakkor az internetközpontú médiavilágban megtalálható sok, az underground fontos célkitűzéseire hasonlító vonás. Az első például az, hogy a virtuális térben is ugyanúgy kialakul a fő- és mellékáramlat szétválása és szembenállása. A kulturális rétegek elkülönülnek egymástól a központ-periféria elve szerint, amelynek mértékegysége a nézettség, megtekintések száma, a „klikk”, akárcsak a nem virtuális kultúrafogyasztás világában. A befogadó aktivitása sem vész el, továbbra is fogyasztó egyediségének, személyiségének kimutatása lesz a cél a fogyasztott termékek tükrében.

Ez leginkább a közösségi portálok felépítésében és működésében figyelhető meg, ahol a profilformázás, a kedvelések összeállítása során fejeződik ki az egyéniség képe.

A termékek cirkulációjában a befogadó is nagyobb szerepet játszik, ráadásul legálisan, nem úgy, mint a kalózfelvételeknél. Továbbá a web. 2.0 megjelenése miatt a közösség-központúság sem tűnik el teljesen, mert az internet számos szolgáltatása lehetővé teszi az alulról szerveződő közösségek létrejöttét. Úgy tűnik, mintha egy virtuális lokalitás lenne születőben, aminek működése sokban hasonlít az undergroundhoz. De talán a legfontosabb a függetlenséget említeni mint párhuzamot.

A termékek egy nagyobb ellenőrző szervtől (pl.: lemez- vagy könyvkiadó) függetlenül is képesek emberekhez eljutni, aminek a hasznosságát és szükségességét nem győzi a művészvilág hangsúlyozni. Kikerülve a piaci érdekeket képviselő kiadókat, egy-egy termék úgy jut el a célközönségéhez, hogy megtartja a szerzői intenció vonásait. Azonban arra is akad példa, hogy az a nagyobb nyilvánosságra szert tevő független fórumokat felvásárol a politika, mint a hazai underground szcéna alakulásában fontos szerepet játszó Petőfi Rádió esetében.

Nehéz elhelyezni az undergroundot a mai kultúraközvetítő folyamatokban. A legbiztonságosabb az, ha úgy nyilatkozunk, hogy egyes elemei eltűnőfélben vannak, más jellegzetességeit pedig az újmédia sikeresen integrálta magába. Összességében az underground fogalmat már meghaladta a kor, de elavultsága ellenére még mindig használja, ami félreértéseket eredményezhet. Azonban fontos volna foglalkozni a fogyasztási szokásainkkal, és felülvizsgálni pár nem korszerű megnevezést, mert így többet megtudhatunk a termékhez való viszonyulásunk folytonos változásáról.

Hirdetés