Nem tudom, melyiket merészebb kijelenteni: biztosan nem vagyok egyedül vele, vagy lehet, hogy egyedül vagyok vele. Jakub Hošek kiállításán jártunk.

Nem tudom, melyiket merészebb kijelenteni: biztosan nem vagyok egyedül vele, vagy lehet, hogy egyedül vagyok vele, azonban számomra nem csak a jelentős stílusirányzatok – és az ezekből fakadó kontextusba helyezhetőség – miatt, de hangulatukat tekintve önmagukban is meghatározóak az egyes korszakok, főleg a vizuális művészetek terén. Valószínűleg ez abból ered, hogy egy modern technikai közegben nőttem fel, és sokkal érzékenyebb vagyok az időbeli távolságokra. Ám amíg egy irodalmi alkotást bele tudok helyezni modern környezetbe, vagy esetleg szélsőséges esetben, egy vers válhat, mondjuk eszközeinek és formájának elévülésével humorossá, addig a képzőművészet és a filmművészet korai eszköztára egy nagyon erős, komor hangulatot kölcsönöz a számomra.

Ezt persze meg lehet szokni, de ugyanúgy lehet zavaró tényezőként is kezelni, mint bármilyen más zajt, ami a befogadást nehezíti, mint amikor az ember zenét hallgat, de a lépcsőházban kalapálni vagy fúrni kezdenek.

Ha az ember nem teljesen az origóról, hanem egy másfajta alaphangulatról, egy alapzajjal indul neki a dolognak, nem enged olyan könnyedén bevonódni egy művész világába, úgy gondolom.

Ez akkor lett világos számomra, amikor legutóbbi prágai látogatásom során betévedtem Milota Havránková kiállítására, ahol az 1960-as években készült műveiből végigvezették a látogatókat a modern, 2015-ös Milota-világba. Az ő művészetére különösen jellemző, hogy szeret machinálni a képeivel, tehát már egészen korai szakaszában is, a rendelkezésére álló technikai eszközökkel manipulálta a műveit, a legfrissebbeken pedig Photoshop segítségével változtatott azokon a pontokon, ahol azt művészileg indokoltnak és érdekesnek érzezte.

Mászkáltam körbe-körbe, az alapzaj szépen, lassan (1960-tól 2015-ig) elhalkult bennem. És mire a kiállítás utolsó termébe értem, ismerős könnyűséggel néztem a képeket.

És akkor rájöttem, hogy az alapzaj hiánya sokszor jobban hátráltat, mint annak megléte, ugyanis sokkal egyszerűbb egy már meglévő lelkiállapotból kimozdulni, esetleg egyszerűbb egy feszült, talán kicsit távolságtartó hangulatból nyitni és érzékelni valamit – mivel már alapvetően történt egyfajta elmozdulás, ami az agyat figyelemre inti –, mint a nihilből vagy az ismertből.

És ugyanezt az alapzaj nélküliséget éreztem most, 2016. február 19-én, pénteken a Trafóban, a szintén prágai Jakub Hošek első budapesti, önálló kiállításának a megnyitóján.

A megnyitóbeszédet hallgatja a közönség, Jakub Hošek feszengve áll a beszélő mellett – ez persze fakadhat abból, hogy egyetlen szót sem ért a magyar szavakból. Én ebből a feszengésből érzékelem, hogy ő lehet az, aki ezeket a műveket megálmodta és megalkotta, és nem csak egy szabadidejében graffitiző, 22-23 év körüli (egyébként, mint kiderült, 37 éves) hipster srác, aki a kiállításra betévedt az utcáról – na, ezért is kell óvatosan bánni az előítéletekkel.

Ő tehát az a bizonyos vega, buddhista, környezettudatos herceg, amire a kiállítás címe, Veggie Buddhist Eco Prince is utal – a művek önmagukban nem is értelmezhetőek ezeknek a szavaknak a kontextusában.

Hošek a prágai művészi közeg egyik ismert alakja, aki nem csak képzőművészként, de zenei promóterként és kiadóként is hírnevet szerzett magának. Sokszínűsége és fiatalos gondolkodásmódja pedig a képein is megfigyelhető. Sőt, ahogy a kiállítástérképet böngészi a látogató, a Talking Shit About Pretty Sunset vagy az An Asshole With an iPhone címek kapcsán következtethet is arra, hogy sokszor építkezik, merít ihletet a popzenei világból, valamint kedveli a profán, de mégsem erőltetett, művészieskedő formákat.

A kiállítást nem kronologikus sorrendben kísérheti figyelemmel az érdeklődő, bár ennek nincs akkora jelentősége, tekintve, hogy a legkorábbi, 2007-es évben kiállított  művét egy 2008-as kompozíció követi (ami talán nem is festményként illeszkedik az életműbe), a többi alkotás pedig mind az elmúlt 3-4 év terméke.

A közös, általában vissza-visszatérő elemek – például a kezek állandó szerepeltetése – megfelelő koncepciót adnak a kiállításnak.

Ugyanilyen összetartó erőként funkcionál a hirtelenség érzését erősítő, sokszor pedig a képeknek térhatást kölcsönző maszkolásos technika, amiknek szimbólumai az utcai művészvilág ábrázolásmódját is felidézik. Azonban ezek a képek mégsem válnak unalmassá, sőt színviláguk szerethetően modern és megkapó, az akrilfesték használatától pedig minden vonás aprólékos és felfedezendő marad, ami arra késztet, hogy igenis megálljunk a képek előtt és bejárjuk külön-külön is a világukat.

Jakub Hošek Veggie Buddhist Eco Prince kiállításáról tehát hiába hiányzik az a bizonyos alapzaj, valahogy mégis van egy olyan összetett vagy inkább összefüggő hangulata, amit sok kortárs kiállításban hiányolok. Ez fakadhat a művek szétszórtsága és sokszínűsége, vagy a stílusok és tárgyak különbözősége miatt – ami sokszor adódik a rossz cím- vagy koncepcióválasztásból is. Ez a kiállítás viszont bebizonyította a számomra, hogy van, aki képes pusztán a színvilágával és ábrázolásmódjával nagyon jó zenét  csinálni még úgy is, ha nem építkezik semmilyen alapzajra, csak a csendre.

Megnyitó: 2016 – február 19.  – péntek – 19 óra

Megtekinthető: 2016 – március 27-ig

Helyszín: Trafó Galéria

Jegyár: Ingyenes