A rendet mindig a káosz előzi meg. De ha állítunk a fókuszon, és nem veszünk bele a részletekbe, és úgy szemléljük, mint az asztronauta, amikor a Földet nézi a megfelelő nézőpontból, akkor meglátjuk a káoszból kiemelkedő, tökéletesen megkomponált egészet. Lépjünk ki most a megszokott klisékből és ugorjunk fejest a Bánki Ákos által megálmodott kibillentett világba!
A kiállítás címe sokat elárul, mivel is van dolgunk: Pszichikai tér. Bánki Ákos fiatal festőművészt az absztrakt expresszionizmussal szoktál párosítani.
De mi is ez? Az absztrakt expresszionizmus egy képzőművészeti irányzat, amely az 1950-s évek Amerikájában jött létre, Jackson Pollock kezdeményezésére.
Maga a kifejezés a latin abstrahere (elvonni) szóból és az expressio kifejezésből ered. A kifejezést először Alfred Barr használta 1929-ben Kandinszkij improvizációira, szellemiségére és munkásságára vonatkoztatva.
Az absztrakt expresszionizmus, röviden csak Abexnek “becézik”, mely Amerikában elválaszthatatlan lett, a kor egész vizuális kultúráját egységbe foglaló kapcsolatok hálózatától.
Az AbEx nevében is rejlő nonfigurativitás és az erőteljes érzelmi töltésen kívül, főleg és igen fura módon a szürrealizmusra támaszkodik. Ennek a nemzetközi festészeti irányzatnak a lényege a művész lelki- és hangulati állapotának, tudat alatti képzeteinek közvetlen, drámai kifejezése és a festés folyamatának meditatív átélése. Magyarországon igen kevés művész tagja ennek az irányzatnak, közülük egy, éppen Bánki Ákos.
Ha belépünk a galériába, Bánki festményei közé, rögtön rájövünk, mit is jelent mindez. Elsőre sokan mondhatnák a grattifivel rokonnak – nyilván a festékszóró technika miatt –, de itt korántsem erről van szó.
Sokkal inkább a térhatású közelítés, távolítás sajátságos játékossága ez. Az ember szinte azt érzi, hogy átlát a falon, mert szinte szó szerint a festmények ablakot nyitnak a falra. De nem csak egyszerűen térben, hanem a képek és erővonalak elhelyezésével, kibillentésével olyan térképzetet hoznak létre, mintha hullámozna, mozogna, vibrálna körülöttünk.
Az a benyomásunk, hogy a műtárgy nem ér véget a vászon végével, hanem kiszélesíti értelmezésünket a kép iránt. Megfigyelhető volt, hogy több vásznon nem volt semmi. Azt gondolom, ez is reflektál a művészet végtelenségére.
A megnyitó után pár szót sikerült váltanom a művésszel, aki elmondta, hogy egyik installációja sem hasonlít a másikra, mivel azt az adott tér és annak a művészre tett hatása alakítja ki.
