A horrorfilm egy hálátlan műfaj tud lenni. Viszonylag alacsony költségvetésből kell létrehozni egy filmet, lehetőleg olyan megvalósítási móddal, ami új dolgokat képes felvonultatni. Amennyiben ez sikerül, még az sem garancia a sikerre. Az Insidious első része itthon meg sem jelent DVD-n, viszont világszinten tudott generálni olyan nézettséget, hogy a későbbi részekre ráengedték a nagy magyar szinkrongépezetet. Az évek alatt olyan SAGA-vá nőtte ki magát, hogy ha a nagyi még bírja pár rész erejéig, vélhetően legalább 1-2 bőrt még le fognak húzni róla.
Az elmúlt időszakban 2 olyan horrorfilm maradt meg emlékeim között lényegesen, amire a hazai importőr nem tartott igényt. És mégis akkora siker lett, hogy a folytatások már moziban is bemutatásra kerültek. Az egyik a Sinister, aminek a folytatása egy emberiség elleni bűn volt. A másik az Insidious, ami egy dologban lényegesen eltér az átlag horrorfilmektől. Az első rész megírásánál nagy hangsúlyt fektettek a folytatások (igazából csak a második rész) előkészítésének.
Meglovagolták az éppen aktuális démonos, ördögűzős trendet, és ha James Wan is bekapcsolódik a film elkészítésébe, nagy lyukrafutás nem lehet belőle.
Dalton, meg a többi
Aki véletlenül lemaradt az első három részről, annak gyors sztorielemzés spoilermentesen: adott egy család [apa-anya-gyerek(na, ő Dalton)-baba], akiket egy démon nem hagyja békében élni átlagos amerikai családi életüket.
Akinek ez nem evidens: a démon gonosz, és azért gonosz, mert démon. Nincs intuíciója (mondjuk abban a közegben, ahol él, ezt nem csodálom), csak az emberek lelkét akarja megszerezni.
Családi titok, helyi démonűző osztag. Az első két rész e család körül forog, a harmadik résztől a történet átalakul. Egyrészt nehéz lett volna még egy bőrt lehúzni erről a csóri családról, mert azt nem nyomják le senki torkán, ha egy harmadik démon is őket találta volna meg.
Viszont az első és második részben mellékszereplőként megjelenő démonűző szupernagyi egy olyan szerethető figura volt, mert a karaktere gyökeresen eltért a többi szereplőtől, erős kontrasztot állított pozitív személyiségével és hozzáállásával a kilátástalan helyzetben levő szereplőkkel szemben, így megérte 2 előzményfilmet csinálni neki.
Viva La New Mexico
A negyedik rész Elise nagyi gyerekkorába enged betekintést, hogy egy klasszikus filmes klisét kihasználva gyerekkori lakhelyére visszatérve megküzdjön a saját démonaival. Sajnos ez a mondat leírva, elolvasva, sőt még visszafelé elolvasva is akkora klisé, hogy egy csillagot érdemelne a Hollywood Boulvardon. Láttuk már ezt klasszikus sorozatokban, a teljesség igénye nélkül: Elm utca 3, Stephen King’s It 1990-ből (majdhogynem az egész film erről szól), Evil Dead sorozat második évad… És ez most csak a hirtelen beugrott találatok.
Ez a nép akarata, ugyanis napjaink egyik filmes trendje, hogy a visszajelzésekből szemezgetve merítenek ötletet a folytatásokhoz. Emlékezhetünk, hogy a Trónok Harcával kapcsolatosan rengeteg olyan történeti megoldás mutatkozott, amit a rajongók ötleteiből merítettek. Annyiban különbözik mindössze, hogy R. R Martin nem tud olyan tempóban írni, ahogy a történetet forgatták.
Éppen ezért elfogadom a nagy tömeg véleménynyilvánításának erejét, de a nagyközönség ritkán gondol bele abba, hogy ahhoz, hogy újat és egyénit is mutasson egy horror, ahhoz ez néha édeskevés.
Ha az embernek szabad keze van, az lehet jó dolog, csak sokadszorra az egyéniség ki tud kopni, ha valamiről sok bőrt akarunk lehúzni. Emlékezzünk meg egy perces néma csendben az Elm utcai gyerekekről…
Kellett-e, nem kellett-e
A film harmadik, negyedik része általában nem azért készül el, mert annyira sok mondanivalója maradt a készítőknek. Az elvárásokból ilyenkor vissza kell venni. A célközönség nem a kritikusok, és ha egy szereplőt, sztorit ismét a vásznon akarunk látni, akkor kompromisszumokat kell kötnünk.
Nem várhatjuk el az első rész újdonságát, a második rész eredetiségét. Sokszor csak azért készül, hogy kerek legyen a sztori.
Ezt ki lehet pipálni, a történet teljes, mégsem éreztem ennek a hiányát ezelőtt a film előtt. Pár lyukat befoltoztak az egyébként sem lyukas nadrágon. Sajnos ez az összekötés enyhén erőltetettre sikerült. Látszódik, hogy a készítők kézzel-lábbal próbálták a második rész egyediségét átültetni, ami sajnos csak a film végén néhány bevágással sikerült érintőlegesen eszközölni.
Az viszont borzasztóan zavaró volt, ahogyan az első részből bevágott jelenetek digitálisan felhúzott változatát beleerőltették. Többet kellett volna a stúdióban hegeszteni rajta, vagy azt az egy percet meg nem haladó jelenetet újraforgatni az eredeti szereplőkkel. Egy moziban is bemutatásra kerülő, 16-os karikára lebutított filmnél bele kellene, hogy férjen a büdzsébe.
Démonok között
Amikor démonos filmet nézek, általában kategorizálni szoktam őket. A Paranormal Activityben mindig bútorokat mozgatnak, így lakberendező és IKEA bútor-összeszerelő démonról beszélhetünk. A Sinisterben operatőri vénával megáldott démonnal találkoztunk, az Insidious első két részében köszörűköves démonnal van dolgunk. Az utolsó kulcsban egy eddig ismeretlen, közös képviselő démonnal találkozhatunk. Az ujjai végén egy-egy kulcs van, amivel majdnem mindent ki tud nyitni, és zavarja, ha hangoskodnak körülötte.
Az vitathatatlan, hogy ennél,az utolsó kreatúránál a megjelenítésre sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a korábbi részekben.
Alaposan kidolgozott házi kedvenc, jó nagy fogakkal, bár mivel notórius ajtónyitogató, nem tudom, hogy azokat mire használja. Három rész után viszont már vártam volna valami extrát. Nem éreztem maximálisan kiforrottnak a karaktert, mintha azt akarták volna lenyomni a torkomon: tessék, itt a démon, gonosz, mert gonosz, fogadd el! Értem én, hogy ez a túlvilági izé nem olvasott egy Napoleon Hill önmegvalósító könyvet sem, hogy célokkal rendelkezzen, viszont valami hátteret el tudtam volna képzelni neki.Nagyon jó ellenpélda az idén moziba kerülő Az apáca film a Conjuringsorozatból.
Hullámoztatás
A legnagyobb csalódásom a filmmel kapcsolatban a csúcspont elhelyezése. Aki emlékszik még Asimov Anyám!-jára, ott beszéltük, hogy a film közepén nagyon magasra helyezte a csúcspontot, amit a valóság elmosódásával a végére még magasabbra tudott helyezni. Ez az, amit itt nem sikerült megvalósítani.
A film felénél sikerült egy olyan csavart és egy olyan csúcspontot elhelyezni, ami a mű hátralevő részét erős közepesre degradálta vissza.
Valószínűleg ezért is érezték a késztetést a készítők, hogy a film vége felé a korábbi részekkel való összefűzés erre részben megoldást jelenthet.
Általában szeretem lineárisan nézni a filmeket. Ez alól az Insidious-sorozat kivétel volt idáig az első-második rész kapcsolata miatt. Most viszont úgy érzem, hogy ha a teljes sorozatot végig kellene néznem, vagy ajánlanom valakinek, akkor a 3-4-1-2 lenne erre a tökéletes választás.
Szereplők
A filmet természetesen az Elise Rainiert alakító Lin Shaye viszi a vállán, mivel ezt a filmet köré építették. A vele kapcsolatos egyetlen negatívum sem a megvalósításhoz, inkább a szerepéhez kapcsolható. Már a harmadik részben is vonakodás mintapéldája volt a film elején, itt megint kezdi elölről (a következő résztől már elkönyvelem hisztinek).
Értem én, hogy a túlvilági lényekkel való viaskodás nehéz egy szakma, csak akkor a harmadik részben való önismereti felismerés, miszerint neki ezt kell csinálni, és segíteni az embereken, majdhogynem értelmét veszti.
Rutinos színésznő, jó alakítás, szerethető karakter.
A segítőit, Specs-t és Tuckert alakító srácok karakterei jól igazodtak a korábbi részekben Elise szerepéhez, pontosan annyi jellemkomikumot voltam képes tőlük elviselni, mint korábban. Mivel több időt töltöttek a vásznon, voltak jelenetek, amiket erőltetettnek éreztem velük kapcsolatban, néhány csajozós kitekintésnél még a Butabi testvérek is meghajoltak volna.
A többi szereplő igazából nem tudott kiteljesedni, se tér, se idő nem volt számukra hozzá. Talán a Caitlin Gerard alakította Imogen számára volt még lehetőség rá. Nála kicsit azt éreztem, hogy nagyon lassan vette fel a fonalat, a film elején nem hozta későbbi szerepének a fontosságát.
Ami nagyon nem
Két dolog volt a filmmel kapcsolatban, ami erősen lefelé húzta nálam a színvonalat. Az első a 16 karikás butítás. Annyi talán a javára írható, hogy a Sinister 2-höz mérten nem járt akkora minőségi romlással, ettől függetlenül érezhető a hatása. A másik a végkifejlet, ami minden egyediséget nélkülöz. A néző várja, hogy a feszült helyzetből hogyan vágja ki magát a főhősnő, és semmilyen egyedi megoldást nem kapunk.
Csinálnak még 2-3 részt ugyanezzel a metódussal, és tömegesen fognak megjelenni a démonűzők, ha ez a metódus ténylegesen működik.
Utólag végiggondolva, mivel előzményfilmről beszélünk, nem várhattuk azt, hogy egy szellemes, furmányos, kreatív megoldást választanak a készítők. Viszont ez még jobban megerősítette bennem azt a tényt, hogy ezt a sorozatot a 3-4-1-2-es (támadó szellemű) felállásban kell végignézni.