Downpatrick fiai pályafutásuk közel tíz éve alatt szépen lassan, fű alatt Írország egyik fő rockzenei importcikkévé nőtték ki magukat. Már a feltűnésükkor jelezték, hogy érdemes lesz rájuk odafigyelni, és ezt azóta is újra és újra bizonyítják is. Idén ismét új lemezzel jelentkeztek, maradva a jól bejáratott úton.

A The Answer 2006 óta járja a zeneipar útvesztőjét. Az azóta eltelt kilenc évben egy nem kifejezetten széles, ám annál stabilabb rajongói bázist tudtak kialakítani maguknak zenéjükkel. Tették ezt a saját maguk által kijelölt ösvényen, bármiféle kompromisszum nélkül. A velük való találkozásom egészen véletlenszerű volt. Az AC/DC 2008-2009 között zajló Black Ice Tour-on ők kísérték előzenekarként az „ősapákat”. A budapesti koncertjükön csak a utolsó 2-3 számát csíptem el, de egyből éreztem, hogy ez nem fog ennyivel véget érni.

A 2006-os Rise című debütáló albumot betéve tudtam oda és vissza (Under The Sky, Preachin, Into The Gutter stb. egytől egyik hibátlan nóták).

Hetekig ki sem lehetett robbantani a lejátszómból. Olyan őserő rejlett a zenéjükben és a hangzásukban, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

Alapvetően blues alapú hard rock muzsikáról van szó, mely olyan gyökerekből táplálkozik, mint a már említett AC/DC vagy akár a Led Zeppelin. Mindez pedig megfűszerezve valamiféle southern, mégis egyedi ízekkel.

The Answer
Raise A Little Hell Című Album / The Answer Hivatalos Facebook-Oldala

A banda viszonylag termékenynek mondható, hiszen kétévente jelentkeznek új koronggal. A 2009-es Everyday Demons kapaszkodott a legmagasabbra a brit listákon, ám ez a tendencia később zuhanónak mutatkozott. A 2011-es Revival, illetve a 2013-as New Horizon valahogy mellettem is elmentek. Egyáltalán nem voltak gyenge lemezek, csupán annyira erőset produkáltak rögtön a debütáláskor, hogy az ember akaratlanul is ahhoz kezdi viszonyítani a későbbi kiadványaikat. Aztán eljött 2015 márciusa és a zenekar piacra dobta a soron következő Raise A Little Hell című munkáját. 

Mint említettem, a The Answer következetesen járja végig a saját útját, nem kísérletezik, azt hozza, amit a legjobban tud. Persze a korral haladni kell, így egy-egy modernebb megoldás azért itt is tetten érhető.

Ettől függetlenül nem vész el az az alapvető hangzás, mely a leginkább meghatározza a zenekart.

A nyitószámként berendezkedett Long Live The Renegades nagyszerű The Answer-esszencia. A gerincéül szolgáló bőgőfutam rendkívül újszerű hangzással van felvértezve, melyre a zenekar többi tagja egy klasszikus „kettőnégyes” témát húz rá. Élőben nagy favorit lehet a dal, hiszen a refrén dallama rendkívül fogós, csoportos skandálásra alkalmas. A 21. századi ízek három tételben jelentkeznek a legerősebben: a The Other Side és a Cigarettes & Regrets hallgatása közben éppen egy egészen friss zenekari párhuzam jutott eszembe, a 2012-ben debütált Dead Sara. Az általuk kialakított modern hard rock akusztikájában és hangulatában is erősen jellemző az alábbi két tételre (Ajánlott egyébként a fent említett zenekarral való ismerkedés is, iszonyat erős dolgokat produkálnak).

És végül persze, ott az Aristocrats, a hármas fogat legerősebb tétele, s egyben a lemez egyik csúcspontja is. Egy végletekig egyszerű, de intenzív gitártéma viszi a hátán a dalt, melyből egy blues alapokon nyugvó, de jóval tempósabb dal kerekedik ki. Itt keveredik bele a zenekar saját bejáratott hangázásába a legtöbb modern elem, az arányokat pedig tökéletesen sikerült eltalálni. Ezzel egyébként is remekül bánnak, egy jottányit sem engednek elveszni magukból, azonban betűzdelnek tőlük eddig idegen megoldásokat is.

És még egy dolog: a vokálok rendkívül erősek. Bár megjegyezhettem volna ezt szinte bármelyik dalnál is, hiszen a hangszeresek énekbeli háttérmunkája egyenletesen magas színvonalú.

Szerkezetileg észrevehető, hogy két-három tempós, súlyos tétel után menetrendszerűen egy lassabb, nyugodtabb téma következik. Ilyen a már említett Cigarettes & Regrets, vagy a Gone Too Long is.

Ezekből talán elég lett volna kevesebbet rögzíteni a végleges verzióra, mert tulajdonképpen ugyanazt hozzák, mintha ezek a visszafogott témák egymás ismétlésébe csapnának át.

És itt elérkeztünk egy olyan problémához, mely már régóta a The Answer egyik sajátja: nem bánnak elég szigorúan és következetesen a lemez hosszával. Persze ez a hozzáállás is érthető, hiszen ha már új anyag kerül a terítékre, mutassanak meg minél többet magukból. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy a 12 dal és az 50 perces játékidő kirívó lenne, ám ilyen töménységű zene esetén bizony bőven elég lenne 8-9 dal is. Ezáltal sokkal koncentráltabb és effektívebb lehetne az, amit hallunk. Ám mivel nem ez történik, a lemez második felére már kezdjük elveszíteni az érdeklődésünket. 

The Answer
The Answer / Fotó: The Answer Hivatalos Facebook-Oldala

Hogy ez pusztán csak gyengébb rész lenne? Nem erről van szó. Csupán az első 25-30 percben már hallottuk őket. Innen talán egyedül az I Am Cured emelhető ki, amely hozza a kötelező southern ízeket a maga slide gitárra épülő témájával.

A The Answer tehát ezúttal sem ugrotta meg a Rise által felállított lécet. És jelenleg nem is látom, hogy ez bármikor is bekövetkezhetne. A dalok minőségével továbbra sincs gond, a zenekari gépezet pedig remekül működik. A megoldás kulcsa leginkább az arányok megtalálásában és a dalokhoz való merészebb viszonyulásban rejtőzhet. Ettől függetlenül ne tévesszük őket szem elől, hiszen újra és újra pompás lemezekkel örvendeztetnek meg bennünket, csak épp még várnunk kell rá, míg visszatalálnak oda, ahol maradniuk kellett volna.

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Nincs több cikk