Hirdetés

A féreg-árny című tanulmány azokat az átmeneti zónákat keresi, amelyek egyaránt meglelhetőek William Blake költészetében, valamint az anyagiság vagy testiség felbomlásában és plasztikussá válásában. A formátlanság végleges formája úgy zárja ki az embert árnyas és nedves környezetéből, mint a halál a tovább élni vágyókat. A távolira való vágyódás egyet jelent az idegenség közelségével, önmagunk megtagadásával. A materialitásból a demateriáltság felé vezető út egyszerre lebontódás és egyszerre felépülés. A dematerializáció is lehet egyben felépülés, az idegenség rematerializációja. A tanulmány egy poszthumán rematerializációt mutat be Blake versein keresztül, amelyben az idegenség és az átmenet bizonytalansága árnyszerű, ködös és alantas emelkedettséggel jár – A tanulmányt folytatásokban közöljük, most a második rész olvasható. Az első rész itt található.

Blake költeményei azért igazán figyelemre méltóak, mert a szavak megragadó játékosságán túllépve felkínálja az elhalkulás, az elnémulás változatos módjait. Ezek a hangtalan formák, az emberi szavak összeomlásai, nem a cselekvésképtelenségből, az erőszakos némaságból származnak. Az elhallgatáson keresztül éppen a némaságon túl lévő aktorok képesek sajátos aktivizmusaikkal előtérbe kerülni, azonban ez a megnyilatkozás gyakran rémisztő, idegen és furcsa. Az elhallgatás, a titokzatosság egyben az elmondhatóság lefejezése. A lefejezésről szólva Nicola Masciandaro megjegyzi, hogy a „csapások a sötétség több sugarát bocsátják ki”, amit „okkult illuminációnak” is nevezhetünk (Nicola Masciandaro: ’Half Dead. Parsing Cecilia’ In: Myra Seaman, Eileen Joy and Nicola Masciandro (eds.): Dark Chaucer. An Assortment, New York: Punctum Books, 2012, 71.). Az elcsendesedést így az értelmezhetőség vagy a racionális megközelíthetőség sötétbe borulásaként értelmezhetjük, amely egy árnyként terjeszkedik folyamatosan, ahogy egyre mélyebbre ereszkedünk a „félelem szakadékában”. A műben az erőteljes transzfiguráció, a leromlás és eltorzulás gesztusa valójában a sötétség sugarainak kibomlása. Az értelmezhetően, az „antropocentrikusan szép” virág a dematerializáció során lesz része a sötétség árnyának, egy különös rematerializáción keresztül, amit egyfelől elporladásnak, másfelől viszont poszt-humán vagy non-humán virulenciának is nevezhetünk.

Kép: The Metropolitan Museum of Art

Az elemzett költeményben a rózsa szépségének, az élet vagy akár a szerelem csúcsának helye az a „kármin-gyönyörű ágy”ami egyértelműen utal az élet és az erotizmus elengedhetetlen passzivizmusára. Az emberi létezés túl kevés, korlátolt, de egyben meghaladhatatlan ahhoz, hogy képesek legyünk letagadni tökéletes passzivizmusát. Blake költeményében a megsemmisülés agresszív, erőszakos, de éppen ezen brutalitásánál fogva képes egyszerre mindenhol ott lenni és sehol sem felbukkanni. A virágzás, a szerelem, vagy a szexualitás passzivizmusával szemben az elmúlás, a szakadékba való aláhullás aktivizmusával van dolgunk. Ez egy olyan forradalmi hevület, amely folyamatosan felszámolja és megsemmisíti a kitűzött célt, és ezen megsemmisítés során magát sem kíméli. A rózsa materializmusát nem egy másik, hozzá hasonlatos materialitás közelíti meg, hanem egy dematerializált aktor: „egy féreg árny” megfoghatatlansága betegíti meg a növényt. A rózsa és a „kármin-gyönyörű ágy” lágysága és kínálkozó, hívogató feltárulkozása utalhat egy izgalmi állapotban lévő, a befogadásra kész vagina kitárulkozására is (William Blake: A beteg rózsa. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai (Ford.: Babits Mihály et al.), Budapest: Generál Press, 2006, 129.). Míg az első értelemben a növény virágának elporladása a dematerializáció, tehát a por rematerializációjával van dolgunk, addig a második esetben a vagina virális vagy bakteriális dematerializációjáról, majd rematerializációjáról beszélhetünk. Azonban a vulva viralitása csak előre megmutatja, előre felfedi a vagina sötét mélységét és kiapadhatatlan értelmetlenségét. A viralitástól pulzáló szerv semmivel sem különb, mint a szexuális aktusra feltárulkozó vagina: mindkettő egy külső forrástól, a vágy elkülönülő formaiságára irányuló akarattól kerül aktív állapotba, azonban ez az aktivitás valójában mindvégig a sötétségből és az élettelenségből táplálkozik. Az élettel teliséggel szemben

sírok csak mindenütt, sírok csupán virág helyett

(William Blake: A szerelem kertje. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 143.)Azonban amivel a vagina-rózsa élettől lüktető nedves aurája találkozni fog, az nem valamiféle szilárdság vagy aktivitás (nem történik valódi penetráció)hanem a dematerializáció sötétje, a megragadhatatlan viralitás mobilitása, „éjbe suhanása”. Így a vírus és a vagina találkozója megfeleltethető egy penetrációtól mentes leszbikus együttlétnek. A vírusok és a baktériumok inhumanitása az, ami félelmet kelt. Nem csak a betegség vagy a megfertőződés lehetősége az, ami ijesztő, hanem a fertőzést kiváltó aktorok eredendő és radikális embertelensége. Az elemésztődés, a fizikai lét megszűnése röviden feltűnik a Tirzah-hoz versben is:

mit szül halandó porhüvely, az a földben enyészik el

(William Blake: Tirzah-hoz. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 167.). Embertelenné, működésképtelenné és virulenssé teszi a vaginát az, ami eredendően is inhumán. A poszthumán idegenség az emberek kárára terjeszkedik: ez az inhumanitás néma kolonizációja. A lágy és feltárulkozó rózsa materialitását nem egy még szilárdabb anyagiság fogja elfoglalni, hanem a „féreg-árny” megragadhatatlansága. Ez az érinthetetlenség azonban csak a vagina-rózsa lét szélsőséges antropocentrizmusából ered. A közeledő virulencia a megfertőződés lehetőségének és a tudatlanság sötétjének különös találkozása. Az egyetlen tudás a rettegésről való „tudás”, amely valójában a nem-tudás tudása. A félelem, a diszorientáló remegés, és az öntudatlan mozgásban feltörő reszketés együttese nem az értelem birodalma, nem a tudásból táplálkozik. Ezek a negatív érzések, az anti-orgia, a szadizmus és a mazochizmus gesztusai, azaz a nem-tudás kiteljesedései. A tudatlanság a közeledő veszélyt nem képes előre jelezni, sőt a remegésből gyakran a félelem tárgyával való konfrontáció riaszthat csak fel. E „féreg-árny” mozgását, közeledő lépteit sem vagyunk képesek vizualizálni, képzelőerőnk végtelenül gyenge egy csúszómászó antidinamizmusának és az éjben való suhanás, vagy az éj viharán való zúgás totális aktivizmusának egyidejű megragadására.

Blake egy másik versében is a halál mozgása az átváltozás és a rejtőzködés kettőséből áll össze:

belopakszik az éj tél-jelmezesen

(William Blake: Tirzah-hoz. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 167.). A „féreg-árny” egyszerre alaktalan, mint egy árny a falon – egy olyan árny, aminek szétesett formaisága egy szörny torz morfológiáját idézi meg – és egyszerre egy lassú, nyálkás csúszómászó, amely a „bárhova bejutás” irtóztató lehetőségét veti fel. A féreg-árny ez utóbbi tulajdonsága az, ami leginkább utal a vírusok elterjedésére, míg az alaktalan vagy szörnyű formátlanság inkább a halál kiszámíthatatlan közelségét juttathatja eszünkbe. Ez a sötét árnyasság az orientálhatatlanságot is magában rejti:

az éj sötét, nincs ott atya, gyerek dértől vacog. Láp süppeteg, sír a gyerek, míg pára föllobog

(William Blake: Az elveszett kisfiú. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 51.)A sötétség és formátlanság bizonytalanságot is jelent: az egyetlen materialitás, amihez hasonlatos, az a mocsár idegen mélysége. A féreg-árny idegensége egy embertelen közeg, a látás bizonytalansága és a bizonytalanság látása. A féreg-árny az „éj fátylával” rejti maga alá az eget, sötétségbe borítva azt (William Blake: A méregfa. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 159.). A rózsa-vagina élete és virágzása kioltásra kerül, de ez a kioltódás az aktivitás eluralkodásán keresztül történik, hiszen nem egy csendes, néma eltűnésről van szó (bár ez sem lenne valójában néma), hanem az egyszerre földön csúszó és a levegőben suhanó féreg-árny megfertőzi a virág környezetét, megbetegítve és dematerializálva azt. Azonban, hogy biztosak legyünk benne, hogy Blake fantáziájában is találkozott az erotika, az orgia és a közelség csúcsa a szétoszlás, a megbetegedés és feldarabolódás gesztusával, érdemes részletesebben elemeznünk a vagina-rózsa leépülésének leírását. A féreg-árny megközelítvén a kinyílt rózsát, azzal egy nem teljes aktust folytatván (de azzal erotikus közelségbe kerülve), megbetegíti a növényt, amelyet, ahogy nedvessége elhagyja, fokozatosan rovarok, baktériumok és egyéb „egyszerű” organizmusok vesznek birtokba. Gary J. Shipley és Kenji Siratori szavaival élve „a halott fákon lévő férgek a nihilizmus színét álmodják” (William Blake: A méregfa. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 159.). A sötétség, az elmúlás az erotikus pillanatot és közelséget is eltávolítja egy meghatározott helytől, hiszen a féreg-árny „éj-csók-feketén” közösül a vagina-rózsával, úgy, hogy megfeketítve dematerializálja annak „kármin gyönyörű” auráját. Így a szexuális orgia porszerű keveredéssé, vagy koszos dematerializált anyaggá válik, tehát anti-erotikus jelleget ölt. A kosz és a keveredés orgiája, mint a rend dematerializációja és a káosz rematerializációja.

Kép: Boylan Blog

Azt is felvethetnénk, hogy a por-szerű állapot az antropomorf morfológiai jegyek kioltódása, és a vírusok hemzsegő élettelisége a poszthumán felkelése. Lenyugvó emberi formaiság, és ébredező virális poszthumanitás. A féreg-árny egyszerre van ott múltként minden élő alatt a föld feketeségében, és üldözi a szexuális aktus pillanatnyi örömét a biztosan bekövetkező dematerializáció jövőjével. A virág, amíg életben van, a sötétség terét tölti ki, azonban erre a sötétségre adott vitális válaszának alapja mindig a dematerializált föld „éj-csók feketeségéből” fog származni. A rózsa meghatározottsága adja annak a problémának az alapját, amit a féreg-árny a lebontódás aktivizmusával válaszol meg, egy olyan reakción keresztül, amely meghatározhatatlan, de éppen ezen elmondhatatlanságánál fogva élettel teli. Shipley veti fel a Monster At The End című tanulmányában a pesszimizmus legfőbb problematikáját, ahol megjegyzi, hogy bizonyos szempontból az antropocentrizmus álságos komolysága köszön vissza a pesszimizmus mindent lebontó teoretikus cselekvésében is (Gary J. Shipley: ’Monsters At The End’ In: Gery J. Shipley: True Detection, Schism Press, 2014, 8-9.). Blake költeményeiben erre a problémára az inhumanitás aktivizmusával felel. A féreg-árny vírus szerűen oldódik fel körülöttünk, sajátos szaggal látja el a levegőt, miközben a szélben suhan, és a földön csúszik tovább. Egyszerre közeledik a Föld magjához, és egyszerre kívánja meghaladni a gravitációt: ugyanazt a szabályt számolja fel, ami az egyik közlekedési módjához hozzá segíti. Élvezi és gyűlöli a föld, a talaj göcsörtös közelségét. Tehát, bár alapvetően egyetérthetünk Shipley felvetésével, de a féreg-árnynak nem szükséges egyetértenie, hiszen szélként játszva van egyszerre itt és ott, megmérgezve azt a környezetet, amit egyidejűlegő maga hoz létre. Egy sötét köd-féreg terjeszkedika levegőben és a földön is, ami virális dematerializáló képességével egy inhumán és ismeretlen, furcsa élet-szubsztanciát alkot, olyan alaptalan alapot, amelyből a rózsa – és egyben minden nemiség vagy erotika – csak a fokozatos elpusztuláson keresztül alakulhat ki. A dematerializáltság adja a materialitás lehetőségét, alternatívát, amely egy nem-lehetőségként is értelmezhető.

A tanulmány folytatása egy hét múlva lesz olvasható, az előző rész itt található.

Cimlapfotó: William Blake illusztrációja Jób könyvéhez

Hirdetés