Hirdetés

A féreg-árny című tanulmány azokat az átmeneti zónákat keresi, amelyek egyaránt meglelhetőek William Blake költészetében, valamint az anyagiság vagy testiség felbomlásában és plasztikussá válásában. A formátlanság végleges formája úgy zárja ki az embert árnyas és nedves környezetéből, mint a halál a tovább élni vágyókat. A távolira való vágyódás egyet jelent az idegenség közelségével, önmagunk megtagadásával. A materialitásból a demateriáltság felé vezető út egyszerre lebontódás és egyszerre felépülés. A dematerializáció is lehet egyben felépülés, az idegenség rematerializációja. A tanulmány egy poszthumán rematerializációt mutat be Blake versein keresztül, amelyben az idegenség és az átmenet bizonytalansága árnyszerű, ködös és alantas emelkedettséggel jár – A tanulmányt folytatásokban közöljük.

Az átváltozás legrosszabb – és egyben leghétköznapibb – felfogása a folyamatot a fejlődéssel azonosítja. Ennél egy szinttel mélyebb az az értelmezés, amely szerint az átváltozás idegenséget, felismerhetetlenséget és különösséget jelent. Az átváltozás harmadik lehetséges interpretálása egy olyan fogalomalkotási mechanizmus, amely nem tart igényt a fogalmiság, a megérthetőség vagy a közölhetőség statikusságára. Az átváltozás expresszív leírásáról beszélünk, arról a kísérletről, amely során az átváltozás magával rántja a mélybe gondolatainkat is.

Fotó: NGV

A gondolkodástól való elbúcsúzás egy ragaszkodástól mentes állapotot eredményez, egy olyan mindent átható idegenségérzetet, amely rettenetes, de ez a rettenetesség túl van ezen kifejezés fájdalomhoz való kötöttségén. Poszt-traumatikus rettenet. Meglazulnak, feloldódnak és eltűnnek azok a jelentésbeli statikusságok, amelyek meggátolnák „a metafizika elképzelhetetlenségére” való ráébredést (Julia Kristeva: Powers of Horror: An Essay on Abjection, New York: Columbia University Press, 1982, 209.). Ez a horrorisztikus, félelmetes környezet bizonyos ideig a középpont-nélküliség kaotikusságával kecsegtethet, azonban a folyamatos alaktalan vagy formátlan árnyak strukturálatlan mozgása egy idő után felkavarhatja bennünk a középpontalkotás szándékát, és a formátlanság középpontiságára lelhetünk. Ez a megragadhatatlan és körülírhatatlan állapot egyszerre bensőséges és végtelenül külsőleges: végtelenül feszít belülről és mégis elérhetetlenül messze van. De mi az, ami eloldozhatatlan gyötrelmeket okoz belül és ezen fájdalmakat csak a végtelen térbeliségben képes feloldani? Ez maga a végtelen átalakulás és átformálódás, amelyet meghatározhatunk – David Peak kifejezésével élve – horror valóságként is. A valóság nem horrorisztikus, tehát a horror nem egy elkülöníthető eleme a valóságnak, nem egy színezéke vagy hozzáadott minőségbeli jellegzetesség, hanem a horror maga a valóság. Ezen horror-valóság alapja Peak szerint az emberi felfogóképesség szűkössége és ezen idegenség elmondhatatlansága (David Peak: The Spectacle of The Void, Schism Press, 2014, 57.). Ha kísérletet tennénk ennek az idegenségnek a leírására, valami teljesen mást kapnánk. Szűkösséget, szűkölködést, beszorítottságot és korlátoltságot. Ezek az ember alaphelyzetei, olyannyira ismerős érzetek, hogy észre sem vesszük őket. A mindennapi furcsaság és nem a mindennapok furcsasága. A mindennapok lehetnek tökéletesen és végtelenül egyformák; a monotónia megakaszthatatlan melankóliája itathatja át a hétköznapok szánalmas sematikusságát. Ez a furcsaság akkor is elidegeníthetetlenül megmarad. A végtelen és meghatározhatatlan belső feszítés tehát hétköznapi, de az elérhetetlen messzeség elmarad a hétköznapokból. E messzeség, ami nem csak az emberi nyelv által, hanem a művészetek szimulakráin át sem közelíthető meg, éppen megközelíthetetlenségénél fogva vonzó. Mikor látszólag túllépünk a vonzalmak és taszítások dualitásán, akkor is megmarad a megközelíthetetlen iránti vonzalom, ami a maga iránytalanságával egyben saját személyes szándékaink elemésztődésével is fenyeget. A pesszimizmushoz hasonlóan a belső feszültség és a céltalan elvágyódás kettőse „az agy értelmetlenségére” utal (Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, Minneapolis: Univocal Publishing, 2015, 3.).

A belső szétfeszítő érzés, a kezdődő depresszió vagy a levetkőzött melankólia, túlságosan is közeli ahhoz, hogy ebből az érzésből a megragadhatatlan messzeségre, a távoli formátlanságra vágyakozzunk. Korlátoltság és korlátlanság, és köztük „a félelem szakadéka”, amelybe, ha elmerülünk, akkor elveszítjük a belső feszültséget (talán az öntudatot), és a formátlanság hegemóniája végleges formát ölthet (Maurice Blanchot: A túl nem lépés, Budapest, Kijárat Kiadó, 2015, 53.). Azonban a formátlanság végleges formája úgy zárja ki az embert árnyas és nedves környezetéből, mint a halál a tovább élni vágyókat. A távolira való vágyódás egyet jelent az idegenség közelségével, önmagunk megtagadásával. A materialitásból a demateriáltság felé vezető út egyszerre lebontódás (a belső feszültség kiengedése) és egyszerre felépülés. A dematerializáció is lehet egyben felépülés, az idegenség rematerializációja. Olyannyira más, olyannyira idegen ez az újraalkotódási folyamat, hogy azt legtöbbször a halállal vagy a véggel szokás kifejezni. Azonban ez csak az antropocentrizmus vége: az ember vagy az ember-szerű dematerializációja megnyitja a teret a poszthumán vagy az embertelen rematerializációja előtt. De ez a rematerializáció kizárólag megragadhatatlanságánál fogva rendelkezhet azzal a pátosszal, amelyet Pierre Klossowski – közölhetetlensége és kifejezhetetlensége ellenére – az emberi társadalmak esszenciális aspektusának nevez (Pierre Klossowski: ’Nietzsche, Plytheism, and Parody’ In: Such a Deathly Desire, New York: State University of New York Press, 2007, 111.). A modernitás vagy a felvilágosodás racionalizmusa a változást kizárólag a legbarbárabb módon képes megragadni: azt fejlődésnek tekinti. Ezzel a végzetes hibával – és ez valóban parodisztikus – saját magát fertőzte meg: a virulencia és a halál transzparenciája öleli körül de-kultúránkat. Azonban ahogy a modern barbarizmus kivérezteti magát, úgy a változás mélyebb értelmezései törnek elő a lebetonozottnak vélt föld mélyrétegeiből. Ezek a lehetőségek sokszor kegyetlenek, erőszakosak, vagy – ahogy Erin K. Stapleton találóan megnevezi – „nekrofilikusan intenzívek” ( Erin K. Stapleton: ’The Corpse Is The Territory: The Body of Dora Kelly Lange in True Detective’ In: Gery J. Shipley: True Detection, Schism Press, 2014, 164.). De az erőszakos változás, a de/rematerializáció perverz játéka korántsem újszerű jelenség.

Fotó: Ayay

Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy William Blake költeményeiben felfedjük azokat az erőszakos transzfiguratív elemeket, amelyek utalnak az elmúlás végtelenségére, a végleges lebontódás lehetetlenségére. Mivel a dematerializáció – értelmezésünk szerint – nem a semmi vagy az üresség, hanem a közölhetetlenség vagy megragadhatatlanság rematerializációja, azaz egy átlépés az ismerős, a közölhető szférájából az ismeretlen, a félelmetes zónájába. Az elmúlás kizárólag az át-nem-lépésig tűnik lebontódásnak és teljes felosztódásnak, a teljes eloldódás, a minden rögzítettségből való kilépés kizárólag a lebontódás utáni állapot megpillantásáig tűnik nyugalmasnak. A halál utáni materialitás a virulencia és a bakteriális tenyészet természetes kieresztődése, és egyben az antropocentrizmus elkerülhetetlen vége. Ez egy olyan vég, amely metaforikus, de egyben végtelenül materialista is. Ahogy a pesszimizmus „a filozófia sírkertjében írt költészet”, úgy a virális dematerializáció a poszthumán élet transzfiguratív eksztázisa (Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, 3.). Az aktivizmus/passzivizmus dualitása tehát felülvizsgálatra szorul, különösen olyan esetben, mikor a vég felvetésének lehetősége egy transzformálódáson keresztül történik meg. Kizárólag úgy viszonyulhatunk az elmúláshoz A beteg rózsa című költeményben, amely az élet passzivizmusával szemben a lebontódás aktivizmusát kínálja fel, mint ami nem rendelkezik a megnyugvás lehetőségével. Maurice Blanchot alapján felvethetjük, hogy az élet látszólagos passzivizmusa mögött ezen passzivizmus elégtelensége húzódik meg. Blanchot szerint „a passzivizmus sohasem eléggé passzív. Ilyen értelemben beszélhetünk a végtelen passzivitásról (…)” (Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster, 16.). Tehát az elégtelen passzivizmusból táplálkozó elégtelenség végül – vagy akár mindvégig a háttérben maradva – átcsap egy sajátos aktivitásba, amely bár a passzivizmusnál aktívabb, de a klasszikus értelemben vett aktivitással szemben egy non-aktivitást képvisel. A pusztulás Blake költeményében nem ér véget az elmúlással, az élet kioltódásával, hanem valójában éppen ott kezdődik. A megszokott dematerialitás unalma a halál utáni rematerializáció eksztázisának adja át a helyét. A halál tehát nem más, mint „az emberi territorialitás szimbolikus kitörése”, amely csupán az emberi viszonyulást vagy az antropocentrizmust számolja fel (Erin K. Stapleton: The Corpse Is The Territory… In: True Detection, 164.). Azonban a test szimbolikus egységének időlegessége és sebezhetősége már a halál előtti eksztatikus pillanatokban is felidéződhet, megelőlegeződhet bennünk. Blanchot szerint a “test” mint kifejezés „veszélyessége abban áll, hogy milyen könnyedén adja azt az illuzórikus benyomást, hogy az a jelentésen kívül esik”( Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster, University of Nebraska Press, 1995, 45.). Tehát a test megfelelő nyitottsággal való vizsgálata ráirányíthatja figyelmünket annak territoriális gyengeségeire, védelmi hiányosságaira, megtörtségére és esendőségére. Nem csak azt kívánjuk állítani, hogy a test valójában mindig, folyamatosan dematerializálódik és rematerializálódik, hanem Blanchot-hoz hasonlóan azt is, hogy mindezt a tudatosság és a tudattalanság közötti váltakozásban teszi.

Tehát, ha a halált egyfajta nyugodalmi állapotnak tekintjük, akkor annak nyugodtsága kizárólag ebből a tudatosság és tudatlanság közötti speciális zónából származhat. A nyugalmat csak a váltakozás, az átlépések kontrollálhatatlan kétértelműsége szolgáltathatja: iránytalan megszegésként vagy céltalan áldozatként. A halál valójában a megnyugvással valami embertelenül többet kínál fel, de ehhez a felkínáláshoz az elmondhatatlan közlését kell megkísérelnie az elnémulással. Azt is felvethetnénk, hogy az eksztázis, az orgia csupán antropocentrikus szemléletünk fenntartásáig tűnik az aktivizmus csúcsának, utána az eloldódás, a szétfolyás és a kilövellés egészen más aktivizmusok és virális-bakteriális organizmusok aktorként való feltűnésével egy poszt-antropocentrikus aktivitási teret nyithat meg. Ez a tér a humán és a poszthumán találkozásának helye, aminek metaforikus leírása kizárólag embertelen lehet. Azonban a metaforáknak részlegesen torzaknak, egésztelennek vagy csúfnak kell lenniük. Szándékosan használtuk a részlegesen egésztelen kifejezést, amivel csupán utalni kívántunk a tanulmányunk elején megemlített formátlan formára.

A tanulmány folytatása egy hét múlva lesz olvasható.

Cimlapfotó: William Blake illusztrációja Jób könyvéhez

Hirdetés