CHANGE-CHANGE galériájukba külföldi alkotókat is hívnak, próbál nyitni a nemzetközi művészet felé, miközben saját elmondása szerint ő maga is „sírva mulat” magyarként. Ember Sárit kérdeztük a július 5-én a Molnár Ani Galériában nyíló kiállítása kapcsán. Mesélt nekünk többek között az örökségeinkhez való viszonyunkról, valamint a 19. században megragadt nosztalgiáról is és tárgyakról, melyeket már nem kell ragasztgatni.
ContextUs: Kiállításai kapcsán az otthon, a közösség, az örökség témái gyakran előkerülnek. Önnél ez különösen érdekes, tekintve, hogy São Pauloban született, Budapesten nőtt fel, de közben megfordult Párizsban, Csehországban és még sorolhatnánk. Művészként mit jelent Ön számára az otthon?
Többször is éltem külföldön, tudom magam otthonosan érezni sok helyen, de az otthon számomra Magyarország, Budapest, a Duna, a Balaton – a tájhoz nagyon kötődöm, szeretem az évszakokat is ezen a klímán. Fontos, hogy itt van a családom, a közeli barátaim nagy része, magyar lélek az enyém is – és én is sírva mulatok! De nem mindig könnyű itthon lenni, sok szükséges társadalmi változás nagyon nehezen és megkésve történik meg, emiatt elvesztem néha a türelmemet. Igyekszem tenni azért, hogy nyissunk, ahol tudunk. Például a barátommal, Bruno Baptistellivel van egy nomád galériánk, a CHANGE-CHANGE, ahol évente két kiállítást rendezünk, és külföldi művészeket is hívunk.
ContextUs: Sok európai és azon kívüli városban is kiállított már, ahogy Budapesten is. Máshogy készül a különböző országokban megrendezett kiállításokra? Mondhatjuk, hogy a vizuális kommunikáció nyelv- és kultúrafüggetlen?
Az a rendszer, amit kortárs művészetnek hívunk, a nyugati globalizált világban zajlik, városokban, múzeumokban, intézményekben, magángalériákban. Itt van egy közös nyelv, kódok, amiket azok, akik benne vannak ebben a világban, értenek. Eddig én csak ebben a rendszerben mozogtam, pedig jó lenne kilépni ebből időnként.
Brazília, ahol két évig éltem, egészen más világ, de az is ennek a nemzetközi művészeti nyelvnek egy sajátos dialektusa. A munkám kötődik személyes élményekhez, ezért általában szükséges megvilágítani a kontextusát akkor is, ha itthon állítok ki egy ide kötődő munkát.
ContextUs: Több külföldi és hazai elismerést kapott már, tavaly pedig elnyerte a Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíjat, amely a legnagyobb múlttal rendelkezik a magyar állami alkotóművészeti ösztöndíjak között. Egy ilyen kaliberű ösztöndíj, melyet sok más neves képzőművész is elnyert, mennyiben befolyásolta saját művészetéhez való hozzáállását?
Sokat jelentett számomra a Derkovits Gyula ösztöndíj. Fotó szakra jártam, és pár évvel ezelőttig inkább a fotóművész közegben mozogtam. Nem hagytam el a fotót, de ma már más médiumokkal, anyagokkal is dolgozom, és szabadabban tekintek a munkámra. Ezért is fontos és megtisztelő számomra ennek a névsornak a részének lenni, arról nem is beszélve, hogy milyen luxus az a kis ‘havi fix’. Sajnálom, hogy nem kaptam meg idén, de néha jó kizökkenni a kényelemből is!
ContextUs: Hosszúélet című kiállítása július 5-én nyílt a Molnár Ani Galériában, és a múltidézés aktusát, az emberek tárgyakhoz való viszonyát is középpontba helyezi. Hogyan jellemezné a saját használati tárgyaihoz való viszonyát? Önmagát is figyeli külső, alkotó szemmel?
A Hosszúélet című kiállítás egy másfél éve tartó folyamat része, amit a 2016 januárjában, a családom eladás előtt álló Múzeum körúti nagypolgári lakásában, Brunoval mint CHANGE-CHANGE rendeztünk. A Gyűrűk mennek, az ujjak maradnak egy búcsú volt ettől a különleges helytől, ami komolyabb felújítás nélkül őrizte annak eredeti jellegét, és az elmúlt évtizedek rárakódott rétegeit. Tiszteletadás volt a lakóinak és fenntartóinak, elsősorban a nagyszüleimnek, és egyben egy határozott lezárása is volt ennek a korszaknak. Ezzel a kiállítással oldódott fel bennem sok felesleges ragaszkodás a bútorokhoz, tárgyakhoz, ami nem csak az én történetem, hanem sok emberé. Mint társadalom is, úgy érzem, hogy terhes, túlzott nosztalgiával kapcsolódunk a 19. századhoz.
Erre a kiállításra készítettem a nagymamám vitrinjének tárgyait idéző nyers agyag objekteket. Mivel nincsenek kiégetve, elég sérülékenyek – a tárgyak életének része az amortizáció. Azóta készítek kiégetett, mázas kerámiákat is, amik – mondhatni mintegy fiktív örökségként – egyfajta “herendi”-hagyatékként is értelmezhetők. Pár nappal ezelőtt, a galériába szállítás közben eltörött több kerámia, amit a kiállításra szántam. Nagyon erős élmény volt, hiszen pont erről is szól a kiállítás, hogy el kell engedni ezeket a tárgyakat, nem pedig ragasztgatni.
ContextUs: Júliusi kiállítása tárgyak által kirajzolódó családi történetet helyez a fókuszba, olvashatjuk az ArtNews oldalán. A hétköznapi tárgyaink sok spiritualitást, misztikus történeteket rejthetnek. Önnél mit jelent a misztikum és a profán kettőssége?
Ezzel a kettősséggel közvetlenül a São Pauloban készült munkámban foglalkoztam. Az kötött a helyhez, hogy ott fogantam és születtem, mely egyben egy transzcendens és egy fizikai, orvosi esemény. Növényeket, gyümölcsöket fotóztam egyszerű csendéletekbe rendezve, ahol a papír háttér eget szimbolizált, időnként annak is látszott, más képeken pedig megmutattam a papír mögötti falat, téglát, ragasztószalagot.
Azóta egyre nagyobb szerepet kapnak a munkámban a különböző anyagok és technikák, mint a kő, a kerámia, textil, jól ismert anyagok, amelyekhez emlékeink is kötődnek. Egyszerű formákat használok, melyek megidéznek időben távolibb dolgokat. A melankólia és idill, a csúnya és a szép, a hétköznapi és ünnepi, megrázó és humoros találkozásai érdekelnek – és itt vissza is kanyarodunk a sírva mulatáshoz!
Ember Sári Hosszúélet című kiállítása szeptember 29-ig tekinthető meg a Molnár Ani Galériában.
