Városlakóként beleszocializálódunk egymás intim tereibe, így a buszon vagy a metrón mellénk kerülő vadidegenek háttérsztoriján ritkán merengünk el, azonban a fizikailag távolabbi színészek, zenészek, írók, képzőművészek jellemének minőségéről hajlamosak lehetünk tévesen ítélni, túlmisztifikált aurát társítani köréjük. Artists’ Open House.
A legáltalánosabb valós kapcsolódási pont kultúrafogyasztó és alkotó között egy premier, egy közönségtalálkozó, egy kötetbemutató vagy egy kiállításmegnyitó. Ha olyan tárlatra tévedtem, ami alulmúlja a várakozásaimat, a figyelmem elkalandozik, és már a kiállított képek nézegetése közben zavarba ejtő tépelődésen kapom magam, szokatlan statisztikákat kezdek gyártani, miszerint
vajon a műértők és műkedvelők között hányan gondolhatják azt, hogy csak a pogácsa és a bor miatt érkeztem?
Azonban az ezeken az eseményeken összesereglett, olykor megkomponáltnak tűnő társaságok többnyire az alkotók minden sznobizmust nélkülöző szerettei, akik büszkeséggel teli mosollyal az arcukon nem engem röhögnek ki, hanem leginkább képzőművész barátjuk sikerének örülnek.
A Nyitott Műtermek Délutánja vagy a magyarországi Resident Art szervezte művészeti séták, az úgynevezett Art Tripek, melyekhez Bánki Ákos is csatlakozott, az ilyen jellegű frusztrációk semlegesítése mellett többek között azért is üdvözlendő ötletek, mert amellett, hogy megbontják a láthatatlan, de mégis valós határokat a kortárs alkotó és művészetkedvelő közt, több dolgot is letisztáznak előbbi szándékairól és ihletettségének körülményeiről, illetve arra sarkallják utóbbit, hogy meghatódjon, újraértelmezzen, és újabb perspektívákat adaptáljon.
A NyMD 2012 őszén, Budapesten indult programsorozat, és azóta évente két alkalommal (késő tavasszal és kora ősszel) kerül megrendezésre. A látogatókat ekkor két napon keresztül személyesen fogadják műtermeikben az alkotók.
Keleti kényelem, nyugati izgalom
Idén a kezdeményezés dél-londoni megfelelőjét (pontosabban idő hiányában annak csupán Tooting/Furzedown-i szeletét) volt szerencsém felfedezni.
A Wandsworth Artists’ Open House alatt nem csupán műtermek tárulnak ki az érdeklődők előtt, hanem nagyjából 150 festő, médiaművész, szobrász, keramikus és ékszerkészítő otthonába invitálnak minket október első két hétvégéjén.
Az előző este megtervezett útvonalamat a lakásom és a munkahelyem között elhelyezett képzeletbeli poik (point of interest – a szerk.) tették ki, és nagyjából 4 órám volt tíz helyszínre. Rögtön elárulom, hogy ezt bizony félrekalkuláltam, ugyanis minden állomáson sikerült hosszabb beszélgetésekbe bonyolódni, szóval a tízből végül hat házat tudtam meglátogatni.
Levegyem a cipőm?
Gwyneth Weller házának méregzöldre mázolt bejárata tárva-nyitva várta az érdeklődőket. Fél percig megszeppenve ácsorogtam a küszöbön, de hamar rájöttem, hogy decens szólongatásomat jobb, ha acélos „HELLO!” váltja fel. Gwyneth kollázsai és vízfestékkel vászonra vetett képei, unokanővére, Becky Brown akvarell állatportréi, és sógornője, Vanilo kortárs technikákat és tradicionális kolumbiai motívumokat ötvöző ékszerei között lettek elhelyezve, szerte a lakás emeleti részén.
Miután beléptem, vendéglátóim szinte azonnal szabadkozni kezdtek és magamra hagytak a nappaliban a vízvezeték szerelő váratlan felbukkanása miatt. A szituáció meglepő hétköznapiságának és a megszavazott bizalomnak köszönhetően már az első helyszínen sikerült fent hagyni a cipőm, és levetkőzni a gátlásaimat, valamint magamévá tenni az egész nyitott műterem-koncepció lényegét.
Fekete humorral átitatott, barátságos háttértörténetek – groteszk csomagolásban
A Greyswood Art + Design helyszínén a Graeme és felesége, Julia Armstrong teremtette, kontrasztoktól hemzsegő enteriőrbe érkeztem. Szürke homlokzatú viktoriánus ház, vibráló kárpitozású bútordarabokkal feldobott, sötétszürke belső terekkel. Graeme munkássága a képzőművészeti ágak szinte minden variánsát érinti; az előszobában poszter méretű digitális printek lógnak a falon, a nappaliban a helyi park szeptemberben kivágott gesztenyefái keltette hiányáról loopolódik horrorisztikus videó-installáció, az alkotótérnek kinevezett étkezőben pedig Pókember keresztre feszített szobra néz farkasszemet egy befejezetlen festménnyel.
A hétköznapokon megélhetési kutyaportrékat készítő művész popkulturális elemekből építkező kollázsai a trashkultusz és a genderkavalkád inspirálta érában is üdítően hatnak.
“Is he… Dead?” – kérdezem gyászosra formált mimikával, a földön heverő kutya fotójára bökve. Elárulják, hogy dehogy, sőt éppenséggel röhög(ve liheg), és egy kutyák számára kifejezetten boldognak mondható, futkorászással teli, parkban töltött délutánon készült a kép, és kicsit morbid, de szeretik, hogy mindenkiben kétségeket ébreszt, majd megkönnyebbülést hoz.
Kietlen tájak, zsúfolt nappalik
Mary Nugent, Andy Gibson, Rodger Winn és Andrew Stokes barátsága szokatlan kollaborációt eredményezett. Tipikus angliai téglaházakról és megnyugtató, vadregényes ösvényekről készült, részletekig kidolgozott vízfesték alapú képek fogadtak, a fehér majd’ minden árnyalatát hordozó havas olajtájak között, London kultikus szegleteit ábrázoló, világító vásznakkal teli szobákban.
Bár külön-külön mindhárom alkotó munkáját elnézegettem volna még egy darabig, a WAOH első gyermekbetegsége itt kezdett kirajzolódni. A szervező Enable Arts, bár kulturális közösségi tervezéssel és stratégia kialakításával definiálja tevékenységének lényegét, vélhetően ezúttal inkább arról volt szó, hogy becsatornáztak minden környékbeli művészt, aki lelkesedett az ötletért, és karácsony előtt bővíteni szerették volna elkelt képeik garmadáját. Kezdett túlcsordulni bennem a vizuális információ, inkább hallgattam volna kicsit a kertben kifeszített függőágyban fekve a valahová gondosan elrejtett hangfalakból búgó Nina Simone-t…
Kapolcs-hangulat a ködös Albionban
Negyedik állomásomnál még csak ajtót sem kellett nyitva hagyni, az utat krétával a kocsifelhajtóra rajzolt nyilak mutatták a hátsó kertben található, műteremként funkcionáló faházikó felé. Lucinda Denning olajportréin szexi, vibráló színekkel és érdekes karakterekkel operál. Gouache technikával festett kisebb méretű képein pedig gyakran találkozni letűnt korok kosztümjeibe bújt alakokkal.
Be kell vallanom, hogy a prospektusban villantott festménye, amin apró verzióban sem tudtam többet felfedezni három bamba alaknál, nem nyűgözött le – sokkal inkább izgatott a kertben kialakított kiállítótér gondolata. Azonnal elöntött a nosztalgia, és a zacskós kakaóba mártott kiflivég ízének emlékével a számban a Művészetek Völgyébe képzeltem magam. Lucinda egyébként – bár az álmodozó waldorf-anyukák minden jellegzetességét magán viseli – nem csupán otthonérzetet teremt pillanatok alatt, de meglepően jól is menedzseli magát a social media felületein.
Közösségi (r)ügy
A SproutArts non-profit stúdiójában kéthetente nyílik újabb kiállítás, missziója pedig mi más is lehetne, mint a környékbeliek művészet iránti elköteleződésének segítése és tér biztosítása kezdő művészek bemutatkozásához. A WAOH idejére az Ablak-Zsiráf “Ö” mint Önzetlen bekezdésének illusztrációi, a galériát alapító Iain és Lynn Selwyn-Reeves el nem ítélhető módon egy kis önreklámot gyakoroltak és saját munkáikat állították ki.
Iain élénk színre festett egek alá komponált fekete-fehér, masszív hatást keltő épületfotói leginkább képeslap-alapanyagnak tökéletesek, Lynn kézzel készített, aprólékos tipográfiai alkotásai pedig, bár szépen komponáltak, inkább egy babaruhákat forgalmazó vállakozás cuki merch-kampányának kiindulási pontjai lehetnének. Bár a galéria üzemeltetése mindenképpen üdvözlendő, saját munkáik, önálló kiállításhoz sajnos kevesek. Ennél a helyszínnél hiányzott talán leginkább a szervezők átgondoltabb mentorációja.
Greenpeace-ben önmagunkkal
Utolsó állomásomon is három alkotó háromféle önkifejezési módja sűrűsödött egyetlen nappaliba. A trió legérdekesebb munkái Julia Court nevét dícsérik: aktuális szociokulturális kérdésekre adható válaszokat keres hétköznapi tárgyakban. Visszafogott esztétikájú szűrőjén keresztül napi rutinunk és személyes berögződéseink egyszerre hatnak szokatlanul ridegen, és gondolkodtatnak el. Genetikailag van belém kódolva, hogy folyton elkések? Vajon tényleg nem tudok kávé nélkül felébredni? Kihúztam a vasalót…?
Amy Adams, aki egyébként esküvőfotózásból él, előszobában felfüggesztett fotói szintén a Tooting Bec Common kivágott fáinak egyik utolsó, ízlésesen megörökített lenyomatai. A fotóművész vádlón idézi fel az önkormányzat fűrészei által okozott traumát, de arra már nem tér ki, hogy a szintén Wandsworth Council alá tartozó WAOH kapcsán miért vállalta mégis a felkérést. És a kivágott fákról készített képek nélkül vajon miről szólnának a kiállított művei?
A házigazda Lesley-Ann Shaw vintage magazinokban talált képeket és szövegeket ragad ki eredeti kontextusukból, és helyez új megvilágításba. Montázsai szinte alig észrevehető diszkrécióban lettek elhelyezve a lakásban, leginkább bokamagasságban. Sajnáltam, mert impressziói Pasolini-filmeket idéző sokoldalúságot árasztottak, és több figyelmet érdelemtek volna.
A Nyitott Műtermek Délutánja a londoni testvéresemény hiányosságai és gyengepontjai mellett is kötelezően ajánlott program a hétvégére, hiszen az elképzelhető legközvetlenebb gesztus, ha egy művész bepillantást enged a térbe, ahol alkot. Persze marketing szempontból sem elhanyagolhatatlan, hiszen ki az, aki könnyen nemet mondana egy jócskán a galéria árak alatt kínált képre, miközben egy doromboló cica tekereg a bokája körül és csillogó szemű művészfeleség kínálja teával, a festő kedvenc bögréjéből?
