Az átváltozás legrosszabb – és egyben leghétköznapibb – felfogása a folyamatot a fejlődéssel azonosítja. Ennél egy szinttel mélyebb az az értelmezés, amely szerint az átváltozás idegenséget, felismerhetetlenséget és különösséget jelent.Az átváltozás harmadik lehetséges interpretálása egy olyan fogalomalkotási mechanizmus, amely nem tart igényt a fogalmiság, a megérthetőség vagy a közölhetőség statikusságára. Az átváltozás expresszív leírásáról beszélünk, arról a kísérletről, amely során az átváltozás magával rántja a mélybe gondolatainkat is.
A gondolkodástól való elbúcsúzás egy ragaszkodástól mentes állapotot eredményez, egy olyan mindent átható idegenségérzetet, amely rettenetes, de ez a rettenetesség túl van ezen kifejezés fájdalomhoz való kötöttségén. Poszt-traumatikus rettenet. Meglazulnak, feloldódnak és eltűnnek azok a jelentésbeli statikusságok, amelyek meggátolnák „a metafizika elképzelhetetlenségére”való ráébredést (Julia Kristeva: Powers of Horror: An Essay on Abjection, New York: Columbia University Press, 1982, 209.). Ez a horrorisztikus, félelmetes környezet bizonyos ideig a középpont-nélküliség kaotikusságával kecsegtethet, azonban a folyamatos alaktalan vagy formátlan árnyak strukturálatlan mozgása egy idő után felkavarhatja bennünk a középpontalkotás szándékát, és a formátlanság középpontiságáralelhetünk. Ez a megragadhatatlan és körülírhatatlan állapot egyszerre bensőséges és végtelenül külsőleges: végtelenül feszít belülről és mégis elérhetetlenül messze van. De mi az, ami eloldozhatatlan gyötrelmeket okoz belül és ezen fájdalmakat csak a végtelen térbeliségben képes feloldani? Ez maga a végtelen átalakulás és átformálódás, amelyet meghatározhatunk – David Peak kifejezésével élve – horror valóságkéntis. A valóság nem horrorisztikus, tehát a horror nem egy elkülöníthető eleme a valóságnak, nem egy színezéke vagy hozzáadott minőségbeli jellegzetesség, hanem a horror maga a valóság. Ezen horror-valóság alapja Peak szerint az emberi felfogóképesség szűkössége és ezen idegenség elmondhatatlansága (David Peak: The Spectacle of The Void,Schism Press, 2014, 57.). Ha kísérletet tennénk ennek az idegenségnek a leírására, valami teljesen mást kapnánk. Szűkösséget, szűkölködést, beszorítottságot és korlátoltságot. Ezek az ember alaphelyzetei, olyannyira ismerős érzetek, hogy észre sem vesszük őket. A mindennapi furcsaság és nem a mindennapok furcsasága. A mindennapok lehetnek tökéletesen és végtelenül egyformák; a monotónia megakaszthatatlan melankóliája itathatja át a hétköznapok szánalmas sematikusságát. Ez a furcsaság akkor is elidegeníthetetlenül megmarad. A végtelen és meghatározhatatlan belső feszítés tehát hétköznapi, de az elérhetetlen messzeség elmarad a hétköznapokból. E messzeség, ami nem csak az emberi nyelv által, hanem a művészetek szimulakráin át sem közelíthető meg, éppen megközelíthetetlenségénél fogva vonzó. Mikor látszólag túllépünk a vonzalmak és taszítások dualitásán, akkor is megmarad a megközelíthetetlen iránti vonzalom, ami a maga iránytalanságával egyben saját személyes szándékaink elemésztődésével is fenyeget. A pesszimizmushoz hasonlóan a belső feszültség és a céltalan elvágyódás kettőse „az agy értelmetlenségére”utal (Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, Minneapolis: Univocal Publishing, 2015, 3.).
A belső szétfeszítő érzés, a kezdődő depresszió vagy a levetkőzött melankólia, túlságosan is közeli ahhoz, hogy ebből az érzésből a megragadhatatlan messzeségre, a távoli formátlanságra vágyakozzunk. Korlátoltság és korlátlanság, és köztük „a félelem szakadéka”, amelybe, ha elmerülünk, akkor elveszítjük a belső feszültséget (talán az öntudatot), és a formátlanság hegemóniája végleges formát ölthet (Maurice Blanchot: A túl nem lépés, Budapest, Kijárat Kiadó, 2015, 53.). Azonban a formátlanság végleges formája úgy zárja ki az embert árnyas és nedves környezetéből, mint a halál a tovább élni vágyókat. A távolira való vágyódás egyet jelent az idegenség közelségével, önmagunk megtagadásával. A materialitásból a demateriáltság felé vezető út egyszerre lebontódás (a belső feszültség kiengedése) és egyszerre felépülés. A dematerializáció is lehet egyben felépülés, az idegenség rematerializációja. Olyannyira más, olyannyira idegen ez az újraalkotódási folyamat, hogy azt legtöbbször a halállal vagy a véggel szokás kifejezni. Azonban ez csak az antropocentrizmus vége: az ember vagy az ember-szerű dematerializációja megnyitja a teret a poszthumán vagy az embertelen rematerializációja előtt. De ez a rematerializáció kizárólag megragadhatatlanságánál fogva rendelkezhet azzal a pátosszal, amelyet Pierre Klossowski– közölhetetlensége és kifejezhetetlensége ellenére – az emberi társadalmak esszenciális aspektusának nevez (Pierre Klossowski: ’Nietzsche, Plytheism, and Parody’ In: Such a Deathly Desire, New York: State University of New York Press, 2007, 111.). A modernitás vagy a felvilágosodás racionalizmusa a változást kizárólag a legbarbárabb módon képes megragadni: azt fejlődésnek tekinti. Ezzel a végzetes hibával – és ez valóban parodisztikus – saját magát fertőzte meg: a virulencia és a halál transzparenciája öleli körül de-kultúránkat. Azonban ahogy a modern barbarizmus kivérezteti magát, úgy a változás mélyebb értelmezései törnek elő a lebetonozottnak vélt föld mélyrétegeiből. Ezek a lehetőségek sokszor kegyetlenek, erőszakosak, vagy – ahogy Erin K. Stapleton találóan megnevezi – „nekrofilikusan intenzívek”( Erin K. Stapleton: ’The Corpse Is The Territory: The Body of Dora Kelly Lange in True Detective’ In: Gery J. Shipley: True Detection, Schism Press, 2014, 164.). De az erőszakos változás, a de/rematerializáció perverz játéka korántsem újszerű jelenség.
Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy William Blake költeményeiben felfedjük azokat az erőszakos transzfiguratív elemeket, amelyek utalnak az elmúlás végtelenségére, a végleges lebontódás lehetetlenségére. Mivel a dematerializáció – értelmezésünk szerint – nem a semmi vagy az üresség, hanem a közölhetetlenség vagy megragadhatatlanság rematerializációja, azaz egy átlépés az ismerős, a közölhető szférájából az ismeretlen, a félelmetes zónájába. Az elmúlás kizárólag az át-nem-lépésig tűnik lebontódásnak és teljes felosztódásnak, a teljes eloldódás, a minden rögzítettségből való kilépés kizárólag a lebontódásutáni állapot megpillantásáig tűnik nyugalmasnak. A halál utáni materialitás a virulencia és a bakteriális tenyészet természetes kieresztődése, és egyben az antropocentrizmus elkerülhetetlen vége. Ez egy olyan vég, amely metaforikus, de egyben végtelenül materialista is. Ahogy a pesszimizmus „a filozófia sírkertjében írt költészet”, úgy a virális dematerializáció a poszthumán élet transzfiguratív eksztázisa (Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, 3.). Az aktivizmus/passzivizmus dualitása tehát felülvizsgálatra szorul, különösen olyan esetben, mikor a vég felvetésének lehetősége egy transzformálódáson keresztül történik meg. Kizárólag úgy viszonyulhatunk az elmúláshoz A beteg rózsacímű költeményben, amely az élet passzivizmusávalszemben a lebontódás aktivizmusát kínálja fel, mint ami nem rendelkezik a megnyugvás lehetőségével. Maurice Blanchot alapján felvethetjük, hogy az élet látszólagos passzivizmusa mögött ezen passzivizmus elégtelensége húzódik meg. Blanchot szerint „a passzivizmus sohasem eléggé passzív. Ilyen értelemben beszélhetünk a végtelen passzivitásról (…)”(Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster, 16.). Tehát az elégtelen passzivizmusból táplálkozó elégtelenség végül – vagy akár mindvégig a háttérben maradva – átcsap egy sajátos aktivitásba, amely bár a passzivizmusnál aktívabb, de a klasszikus értelemben vett aktivitással szemben egy non-aktivitást képvisel. A pusztulás Blake költeményében nem ér véget az elmúlással, az élet kioltódásával, hanem valójában éppen ott kezdődik. A megszokott dematerialitás unalma a halál utáni rematerializáció eksztázisának adja át a helyét. A halál tehát nem más, mint „az emberi territorialitás szimbolikus kitörése”, amely csupán az emberi viszonyulást vagy az antropocentrizmust számolja fel (Erin K. Stapleton: The Corpse Is The Territory… In: True Detection, 164.). Azonban a test szimbolikus egységének időlegessége és sebezhetősége már a halál előtti eksztatikus pillanatokban is felidéződhet, megelőlegeződhet bennünk. Blanchot szerint a „test” mint kifejezés „veszélyessége abban áll, hogy milyen könnyedén adja azt az illuzórikus benyomást, hogy az a jelentésen kívül esik”( Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster, University of Nebraska Press, 1995, 45.). Tehát a test megfelelő nyitottsággal való vizsgálata ráirányíthatja figyelmünket annak territoriális gyengeségeire, védelmi hiányosságaira, megtörtségére és esendőségére. Nem csak azt kívánjuk állítani, hogy a test valójában mindig, folyamatosan dematerializálódik és rematerializálódik, hanem Blanchot-hoz hasonlóan azt is, hogy mindezt a tudatosság és a tudattalanság közötti váltakozásban teszi.
Tehát, ha a halált egyfajta nyugodalmi állapotnak tekintjük, akkor annak nyugodtsága kizárólag ebből a tudatosság és tudatlanság közötti speciális zónából származhat. A nyugalmat csak a váltakozás, az átlépések kontrollálhatatlan kétértelműsége szolgáltathatja: iránytalan megszegésként vagy céltalan áldozatként. A halál valójában a megnyugvással valami embertelenül többet kínál fel, de ehhez a felkínáláshoz az elmondhatatlan közlését kell megkísérelnie az elnémulással. Azt is felvethetnénk, hogy az eksztázis, az orgia csupán antropocentrikus szemléletünk fenntartásáig tűnik az aktivizmus csúcsának, utána az eloldódás, a szétfolyás és a kilövellés egészen más aktivizmusok és virális-bakteriális organizmusok aktorként való feltűnésével egy poszt-antropocentrikus aktivitási teret nyithat meg. Ez a tér a humán és a poszthumán találkozásának helye, aminek metaforikus leírása kizárólag embertelen lehet. Azonban a metaforáknak részlegesen torzaknak, egésztelennek vagy csúfnak kell lenniük. Szándékosan használtuk a részlegesen egésztelen kifejezést, amivel csupán utalni kívántunk a tanulmányunk elején megemlített formátlan formára.
A tanulmány folytatása egy hét múlva lesz olvasható.
Cimlapfotó: William Blake illusztrációja Jób könyvéhez