Kötettel nem régiben debütált Csombor Rita egy állami és egy magániskolában tanít elsősorban magyar nyelvet és irodalmat. A Smink nélkül szerzője szívesen olvas az osztályaival Harry Pottert, rendhagyó óráin a gyerekek akár a földön is fekhetnek. A magyar általános iskolai oktatás minőségéről, a Nemzeti Alaptantervről és a kapcsolataihoz fűződő viszonyáról is kérdeztük.

Hirdetés

ContextUs: A most megjelent debütáló versköteted, a Smink nélkül fülszövegében olvashatjuk, hogy magyar- és drámatanár vagy. Melyikre helyezel nagyobb hangsúlyt?

Alapvetően magyartanár vagyok, a dráma inkább jelent szívszerelmet és feltöltődést számomra – egy tanfolyam keretein belül végeztem el a drámapedagógiát. Ám emellett teológiai, család- és gyerekvédői végzettségem is van – mondhatni, szociálisan érzékeny típus vagyok. Egyébként a kettőt majdnem arányosan tanítom egy KLIK-hez tartozó, valamint egy művészeti magániskolában: kétharmad-egyharmad arányban a magyarórák javára.

ContextUs: Milyen tanárnak tartod magad?

Nehezen férek a keretek közé; nem vagyok klasszikus értelemben vett vaskalapos tanár: van tetoválásom, rendhagyó irodalomórákat is tartok, ahol a gyerekek a földön fekhetnek, folyamatos köztünk a párbeszéd.

Sokat köszönhetek Berkes Györgyi kolléganőmnek, aki rengeteget segített az elmúlt években, hogy megtaláljam a saját hangom az oktatásban.

Többször is elbizonytalanodtam az idők során, de a közös beszélgetések alkalmával rájöttem, hogy éppen melyik lenne a legmegfelelőbb megoldás a tanórák megszervezésében.

Gyakornokként is a magam útját jártam, amihez – tegyük hozzá a korrektség kedvéért – végül mindig megkaptam a szabad utat – nem mindig konfliktusmentesen.

Csombor Rita verse: Látogató / ContextUs.hu

Elképzeltem, ahogy bejössz, majd jól ismert szájszaggal és kézmozdulatokkal célba veszel, de nem találsz el, végül lerogysz mellém, én pedig megérzem fáslid savanyú illatát. A nézőtéren vártalak. Hadonásztam a festékszóróval, újra-és újra tapsolni akartam, de a hatásszünet folyton elmaradt.

A gyerekek véleménye a legfontosabb a számomra, nem kizárólag az alap- és kerettantervben foglalt elvárások. Volt konfliktusom amiatt is például, hogy ötöst adtam az egyik tanítványom fogalmazására, amiben bevallotta, hogy nem olvasta a Kőszívű ember fiait, és hosszas kifejtésben érvelt amellett, hogy miért nem tartja azt jó regénynek. Ezt több szülő is nehezményezte. Én sosem büntetek azért, ha a diák nem olvassa el a kötelező olvasmányt – amit egyébként közös olvasmánynak hívok. De azt elvárom tőlük, hogy legyenek érveik amellett, hogy miért nem. Szerintem a büntetéseket előnyben részesítő magatartás a tanárok részéről nem motiválja kellőképpen a gyerekeket, mert sokszor előfordul, hogy, amiért büntetést kapnak, nem rosszindulatból teszik.

Tanítottam már olyan iskolában, hol a vezetőség főleg büntetésekkel próbálta a jó irányba terelni a gyerekeket. Gyakran keveredtem vitába, hogy a dicséret, jutalmazás, közös, iskolán kívüli programok koordinátarendszerben igyekszem megvalósítani a motiválást.

Ez persze nem könnyű, mert a magyar nyelv és irodalom felvételi/ érettségi tárgy, tehát fontos az ismeretanyag, de a tárgyi tudás egyeduralma helyett a kreativitás felé lenne érdemes eltolni a hangsúlyokat. Ez egy libikóka, folyton keresem az új utakat, és persze nem mindig sikerül megtalálnom az arányokat. A keresés állandó.

Mindezekből adódóan is volt már konfliktusom a szülőkkel, a kollégákkal és a vezetőséggel. Néha velük nehezebb a kapcsolatom, mint a gyerekekkel.

ContextUs: Gyakran felmerül a médiában a kérdés, hogy a magyar oktatási rendszer problémáiért melyik fél felelős inkább: az állam, az államilag adaptált tanterv, az oktatásügyet közrefogó jogszabályi környezet, a különböző iskolák vezetőségei, munkaközösségei vagy éppenséggel a szülők. Szerinted az állam-iskolai munkaközösség-szülők alkotta háromszögben kit terhel nagyobb felelősség a jelenlegi helyzetért?

Ez azért nehéz kérdés, mert az állami szférában sokszor olyan emberek tevékenykednek, akik a közoktatásban egyáltalán nem vagy nem elég tartósan vettek részt. Például az, hogy egy politikus vagy oktatáspolitikai szakember tanított 2-3 évig, vagy csak gyakorlaton vett részt iskolában, az nem elég. Ebben a szférában azt sem tartom relevánsnak, ha valaki harminc évvel ezelőtt tanított tíz éven át, és utána ment el az oktatáspolitikai irányba, mert a mai kontextus teljesen más, mint az akkori. Szerintem a döntéshozóknak olyan emberekből kellene állnia, akik még ma is tanítanak.

A problémát tetézi az is, hogy a tanárképzésben nem elég hangsúlyos a mai oktatási szakmódszertanok bemutatása. Úgy látom, hogy az egyetemi irodalomoktatás inkább az elméletre helyezi a hangsúlyt, mintsem a gyakorlatra, amely szerintem fontosabb lenne. Bár látok ebben változást: a Szegedi Tudományegyetem Magyar nyelv és irodalom Intézete igyekszik a gyakorlatorientált képzésre, módszertanra átállni. A nyár folyamán volt szerencsém megismerkedni Szilágyi Zsófiával, akivel sokat beszélgettem a magyartanárrá válás folyamatáról, kifejezetten előremutató gondolatai voltak ebben a vonatkozásban is.

Csombor Rita: “Gyakran a gyerekeknek adnak igazat velük szemben” / Fotó: Varga Ilona

Visszatérve a kérdésre: a kommunikáció hiányát látom a leginkább jelenlévőnek. A mai szülők egy jelentős része teljesen elzárkózik az új lehetőségek elől, azonnal aláássák az újabb módszertanokat, mert meggyőződésük, hogy a tanárok nem elég kompetensek a saját területeiken. Gyakran a gyerekeknek adnak igazat velük szemben, amit nem érzek igazságosnak. Valahol a középútnak kellene érvényesülnie: kereteket kellene szabni a gyerekeknek, melyeket következetesen alkalmaz mind a tanár, mind a szülő.

Úgy látom, hogy bizonyos esetekben inkább a szülő az, aki képtelen meghatározni ezeket a kereteket, nem képes nevelni a gyerekét, és ezt a felelősséget a tanárokra hárítja.

Vannak olyan esetek is természetesen, amikor a tanári túlkapások nyilvánvalóak, amikor például fölösleges adatokkal terhelik a gyerekeket, illetve igazságtalanul, méltatlanul beszélnek/bánnak velük.

ContextUs: Egyre több pedagógus is dönt a pályaelhagyás mellett…

Nekem is megfordult a fejemben a pályaelhagyás, mert, ahogy elnézem a jelenlegi helyzetet, nem számítok egyhamar érdemi változásra az oktatásügyben. Teljesen megértem azokat a kollégáimat, akik elhagyják a pedagógusi pályát, adott esetben az országot is.

Többükkel beszélgettem a témáról a tanévkezdés kapcsán, és keserédesen jegyeztük meg, hogy pech, hogy szeretünk tanítani. Nagyon sokan szemérmeskednek a pénzügyeket illetően – például a főállásért kapott augusztusi fizetésem 5 év és egy minősítés után nettó 189.197 Ft volt. Ebben 20 ezer forint osztályfőnöki pótlék is van. Azt mindenki döntse el maga, hogy ez ma Magyarországon mire elég. Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert a baráti körömből is gyakran viccelődve mondják, hogy mennyit emeltek a tanárok fizetésén, vajon miért is panaszkodnak folyton…

ContextUs: Egyre több kritikát hallani a Nemzeti Alaptantervről is, például, hogy nagyon lesarkított, és nincs tekintettel a fiatal iskolások olvasási szokásaira; elveszi a lehetőséget, hogy egyáltalán megszeressék a fiatalok az olvasást. Pedagógusként hogy látod, működőképes a magyar nyelv és irodalom jelenlegi iskolai alaptanterve?

Azt, hogy alapvetően mit olvassanak általános iskolában a gyerekek, azt elsősorban a Nemzeti Alaptanterv határozza meg, a tanárok pedig ezt kiegészítve a Kerettantervvel, kapcsolódva az iskola saját tantervéhez állítja össze a saját tanmenetét, hogy melyik osztállyal mit és hogyan olvastat. A Kerettanterv egyébként is megengedőbb, mint az Alaptanterv; biztosít legális lehetőséget akár sci-fi, fantasy olvasására is, például a Harry Pottert rendszeresen olvastatom az osztályaimmal. Bár különös, hogy a mostanra nyolcadikos osztályom egyáltalán nem szereti a Harry Pottert, sokkal inkább vonzódnak a realistább művek felé. Én személy szerint mindig igyekszem az adott osztályom szája íze szerint összeválogatni a tanmenetem részeit.

Tuti, hogy nem ismered fel azt a 13 Trónok Harca-színészt, akik a Harry Potter-filmekben is feltűntek / ContextUs

Mialatt nézünk egy-egy filmet, észre sem vesszük, hogy az adott színészt ismerjük egy másik alkotásból. Talán beugrik néha, kit is látunk, mint például Tonks (Harry Potterből) és Osha (Trónok Harca) esetében. De vajon tudtad, hogy Aragog, a pók a HP-ból is szerepet kapott a TH-ban?

Ám vannak olyan cölöpök mind az Alaptanterv, mind a Kerettanterv esetén, amelyek kimozdíthatatlanok: tipikusan ilyen terület az, hogy melyik osztállyal milyen regényt kötelező olvastatni. Én személy szerint lazábban kezelem a helyzetet – ehhez hozzájárul az is, hogy az igazgatóság mindkét iskolában megengedőbb, nem szól bele abba, mit olvastatok a tanulóimmal. Szerencsére elég nagy a mozgásterem.

ContextUs: Mondhatjuk azt, hogy az állami iskolák esetében az igazgatóságtól függ az, hogy mekkora lehet egy tanár mozgástere a tanterven belül?

Igen, az igazgatótól és a munkaközösségtől függ a legnagyobb mértékben. A kollégáim is pozitívan viszonyulnak hozzám, ha épp arról egyeztetünk, hogy mit olvastatunk a gyerekekkel.

Bár nem minden iskolában szeretik az olyan „ifjú titánokat”, akik elkezdenek tanítani, és azt hiszik magukról, hogy majd ők megmondják a tutit, és új módszereket vezetnek be. Ilyen esetekben jelenik meg az ottani munkaközösségen belül a kontraszt; felmerülnek olyan kérdések, hogy az egyes tanárok miért ezt a módszert követik, mások miért azt olvastatják és így tovább. Óvatosan kell közeledni ehhez a területhez.

ContextUs: Sokan sokféleképp látják, az internet világában hogyan alakul a mai fiatalok kapcsolata az irodalommal. Az egyik oldalon azt hallani, hogy az online jelenlét miatt egyre kevesebben és kevesebbet olvasnak, viszont épp az internetnek köszönhetően szerveződnek alkotói csoportosulások, gondoljunk például olvasottabb irodalmi fórumokra, írói körökre, egyiküknek tagja is vagy. Pedagógusként melyik álláspontot képviseled?

Egyik szélsőséget sem támogatom. Az iskolai munkaközösségeken belül is parázs vitát szül a mobiltelefon használata. Többek a mai napig azzal büntetik a diákokat, hogy elkobozzák a telefonjaikat. Én azon az állásponton vagyok, hogy tanítsuk meg őket az okoseszközök alkalmazására. Én is kütyüfüggő vagyok, figyelem a mai technológiai trendeket, mert úgy gondolom, hogy ez is egy közös platform a gyerekekkel.

Kiemelten fontos területnek tartom, hogy a gyerekek megfelelően használják az internetet, az internetes forrásokat.

Magyarórákon is rendszeresen használjuk a diákjaimmal az okostelefonunkat, vagy ha egy osztályon belül több gyereknek esetleg nincs okoseszköze, akkor csoportmunkába adom ki az adott feladatot. Feleslegesnek tartom papírra kinyomtatni ugyanazt, amit egyébként a gyerekek a telefonjukon is meg tudnak nézni. Sőt, gyakran ez egyszerűbbnek bizonyul, hiszen előfordul, hogy például nem tudom kinyomtatni a dolgozatokat, mert elfogy a fénymásolópapír.

Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek élvezik, ha órán használatba vehetik az okostelefonjaikat, és arról olvashatnak szépirodalmi szövegeket. Külön kiemelném a Redmenta online alkalmazást, amely segítségével teszteket írathatunk velük, vagy olyan online felületeket, ahol vetélkedőt rendezünk az órai munka keretein belül: összeállítok feladatsorokat, melyeket telefonjaik segítségével töltenek ki. Máshogy élik meg a gyerekek a számonkérést is úgy, ha digitális környezetben zajlik. Ám ehhez szükséges lenne egy jobban kiépített infrastruktúrához, elsősorban az állami iskolák esetében, ahol a wi-fi hálózat minősége jelenleg nem alkalmas arra, hogy szélesebb körben is alkalmazható lenne ez a módszert.

Mindenesetre elmondható az, hogy az a gyerek, aki ma nem tudja használni az internetet és a technológiát, a későbbiekben, középiskolában, egyetemen hatalmas hátrányban lesz a többiekhez képest, és aki ezt nem látja be, az homokba dugja a fejét. A szülőktől több negatív visszajelzést kapok ezen a téren is: egyesek felháborítónak tartják, hogy „kötelezem” a gyerekeket arra, hogy használják telefonjaikat, de a gyerekek részéről eddig nem hallottam visszajelzést arról, hogy lelki nehézséget okozna nekik telefonról felolvasni például egy Ady-verset.

Csombor Rita: “Én azon az állásponton vagyok, hogy tanítsuk meg őket az okoseszközök alkalmazására” / Fotó: Varga Ilona

A tanároknak, ha tehetném, kiemelt feladatnak tűzném ki, hogy felzárkóztassa azokat a gyerekeket is az online-világgal kapcsolatban, akiknek nem adatott meg az, hogy otthon internetük legyen. Meglátásom szerint a budapesti lakótelepi általános iskolák esetében is körülbelül a diákok 10%-át érintheti, amit kiugró számnak tartok fővárosi adathoz képest – de ez csupán a saját benyomásom. A mai, modern korban ez kardinális kérdés; úgy gondolom, egy osztályfőnöknek feladata, hogy felmérje a családok esetén azt, hogy mekkora mértékben használnak digitális technológiákat. Az internet és a technológia helyes használatát igyekszem hangsúlyozni osztályfőnöki órákon, etika órákon, mert úgy érzem, ezzel tudom a gyerekek „batyuját” megtömni a nyolcadik osztályos utáni létükre.

ContextUs: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanárságot az írással? Szerinted mi okozza a legnagyobb nehézséget?

Az idő kérdése jelenti a legnagyobb nehézséget. Az, hogy osztályfőnök valaki, a tanév alatt egy 0-24-es munkát jelent: tartom a kapcsolatot a szülőkkel, programokat szervezek a gyerekeknek, mindemellett tanítok is. Egy ilyen munka mellett nagyon nehéz szabadidőt kialakítani, erre is törekszem, hogy minden napra beiktassam az „én-időt”.

Azt, hogy tanárként és költőként is foglalkozzam az irodalommal, szakmailag is fontos tartom, mert a gyerekek mellett engem is frissít. Rendszeresen iktatok be kortársakat az óráimon: nem csak Lackfitól például, hanem Sirokai Mátyástól, Bajtai Andrástól és Ferencz Mónitól is viszek verseket a foglalkozásaimhoz.

Továbbá a diákjaim is becsülik, hogy megjelenhetett a kötetem: a könyvbemutatómra több régi és mai tanítványom is eljött.

Ezt meglepetésnek szánták egyébként, a diákjaim szülei szervezték meg – és nagyon jólesett, hogy még a legközelebbi kollégáim közül is többen eljöttek. Örültem, amikor megkérdeztem a gyerekektől a bemutató végén, hogy „na, srácok, kibírható volt?”, ők pedig azt válaszolták, hogy „nem is volt ez olyan rossz”.

ContextUs: A kötet címe számomra arra utal, amire több vers is reflektál: a meztelenségre, a maszkjaink és álcáink felszámolására, amely segít közelebb kerülni önmagunkhoz. Mikor jöhet el egy ember életében az a felismerés, hogy szembe kellene néznie a „levetkőztetett” önmagával?

Mindenkinek a maga idejében jön el az a pillanat, amikor szembesülnie kell a meztelen önmagával. Illetve nagyon sokszor, amikor eljön ez a szembesülés, nem foglalkozunk vele. Közhelyként hangozhat, hogy nagy életszakasz váltásoknál vagy tragédiákkor élhet át ilyet az ember; sokszor nehéz, fájdalmas – egyéb semmitmondó frázisokat is puffogtathatnánk, de számomra az önmonitorozás és a folyamatos szembenézés mindig is nagyon fontos volt. Face-to-face embernek tartom magam, sokszor vagyok kegyetlen önmagammal is, nemcsak másokkal.

Csombor Rita: “Nagy életszakasz váltásoknál vagy tragédiákkor élhet át ilyet az ember” / Fotó: Nagy Hajnal Csilla

A Smink nélkül versei párkapcsolatokkal foglalkoznak, a kapcsolatokon belüli erőszak problémaköre egy egész ciklust kapott. Azért tartottam fontosnak, hogy ezek a versek megjelenhessenek, mert ezek nem csak a saját szembenézéseim – klasszikus értelemben vett belső utazást jelentett számomra megírni a kötet darabjait. Inspirálóan hatottak rám azok az olvasói visszajelzések, amelyek köszöntet fejeztek ki, hogy megírtam ezeket a verseket, mert akikkel erről beszélgettem, mondták, hogy ők is megéltek már hasonlókat, csak nem tudják hogyan kifejezni magukat.

ContextUs: A könyv darabjai többnyire zárt térben játszódnak, több írás traumatikus élményeket is színre visz, mint kapcsolatokon belül erőszak, elromlott szülő-gyermek viszony, számunkra fontos személyek elvesztése, elengedése. Mit gondolsz, mi nehezítheti meg a leginkább ezeknek az elbeszélhetőségét?

Az, hogy ki mennyire nehezen bír ezekkel a traumatikus élményekkel szembenézni, és ki mennyire tudja ezeket megfogalmazni. Ehhez nagy bátorság kell. Ha trauma ér valakit, akkor az első feldolgozási lépés nem az, hogy kiírja magából, hanem, hogy szembesül vele. Sokan nem jutnak el a gyógyulási folyamatban abba a fázisba, hogy beszélni tudjanak róla, és ez nem az ő hibájuk. Nem szabad erőltetni olyan dolgokat, amiknek nincs itt az ideje. Karakter- és személyfüggő kérdés ez.

Nekem az emberek, szeretetkapcsolatok elengedése megy nagyon nehezen, és a Smink nélkül versei is többnyire ezt a témát járják körül.

Az én-te viszonyok vertikálisan épülnek fel bennem; minél mélyebben helyezkednek el, annál erősebbek. Fontosnak tartom, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiket nagyon szeretek.

ContextUs: A versekben gyakran felbukkannak képek, albumok, zenék, zenelejátszó eszközök. Számomra igen csak intermediális kötetnek tűnik a Smink nélkül. Mennyiben hatnak az írásodra más médiumok felől érkező alkotások?

Konkrétan írás közben ingerszegény környezetet igénylek – például a telefonomat is kikapcsolom alkotás közben. A csönd számomra az egyik legfontosabb, amikor írok. Ezzel kapcsolatban rendre fakadnak konfliktusaim, hiszen a telefon kikapcsolásával kiszakadok a digitális jelenlétből, eltűnök egy időre. A dráma mint műnem, a színek és az illatok hatnak rám a legerősebben alkotás közben.

Csombor Rita: “A dráma mint műnem, a színek és az illatok hatnak rám a legerősebben alkotás közben” / Fotó: Csombor Tiborné

ContextUs: Milyen elv vezérelt a Smink nélkül összeállítása során?

Már a kezdetek óta, például a szakdolgozatomban is törekedtem a szintézisre, az összefüggések megteremtésére.

A Smink nélkülben is ezt próbáltuk hangsúlyozni: Szőllősy Mátyással, a kötet szerkesztőjével sokat agyaltunk azon, hogyan lehetne a kötet elrendezést is minél harmonikusabbá tenni: külön ciklust kaptak a vallásos hangú versek, az én-te kapcsolaton belüli erőszakhoz kötődő darabok is.

ContextUs: A Smink nélkül borítóját és illusztrációit Szabó Imola Julianna tervezte. Kinek az elképzelései érvényesültek inkább, az övéi, vagy inkább a tieid?

Közös folyamat volt: Julianna nagyon érzékeny és figyelmes grafikusművész – egyszerűen ráérez emberekre. Hihetetlenül jó „radarjai” vannak; olvasta a verseimet is, és aztán kezdte el kidolgozni a dizájnt.

Az egész köteten végig ívelő vonal a saját kérésemre került bele a kötetbe, a már említett szintézis igény megteremtése miatt.

Összefogja az egész kötetet, gyakorlatilag egy szálra fűztük fel az összes verset, mert szerintem minden mindennel összefügg. Ezt a verbális tartalmat próbáltuk a vizualitással alátámasztani. Örülök, hogy elvállalta a kötetem illusztrálását, hálás vagyok érte.

ContextUs: Mik a jövőbeni terveid? Újabb kötetet mikor várhatunk tőled?

A Smink nélkül szerkesztése idején kezdtem el regényt írni, amire most már, hogy megjelent a kötet, nagyobb figyelmet tudok fordítani. 200-300 oldalas prózát tervezek, szeretném két éven belül befejezni, de figyelembe véve azt, hogy mennyi iskolai teendőm van jelenleg és még milyen egyéb kihívások adódnak az elkövetkezendő időszakban, nem merek semmit mondani ezzel kapcsolatban. Hamarosan a Kalligramban és talán az Ambrooziában is várható debütálás a regényből.

Ám a regényen kívül verskötetben és drámában is gondolkodom. Korábban is írtam már drámákat, többnyire színjátszó kör keretein belül vagy az osztályaimmal órai munka közben, hasonló foglalkozásokat szeretnék még tartani velük. Mondhatni, mindhárom műnem érvényesül az életemben.

CV

Csombor Rita 1985-ben született Budapesten. 2014-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, azóta magyartanárként és drámatanárként dolgozik. A Fiatal Írók Szövetsége és a Köménymag tagja. 1. verseskötete 2018-ban jelent meg Smink nélkül címmel a Fisz Könyvek Sorozatban.

Hirdetés