Hatalmas lelkesedéssel, mégis egy kis keserűséggel indultam el  szeptember 13-án, kedd este a Hajóra. Egy számomra nagyon fontos lánnyal keltem volna útra a svéd Bob Dylanként is emlegetett Kristian Mattson aka The Tallest Man On The Earth fellépésére. A változékony időjárás, a járvány vagy egyszerűen a sors viszont keresztül húzta a számításaim, egyedül maradtam egy tökéletesnek tűnő randi előtt 1 órával.

Nem baj, gondoltam magamban, megrázom magam és továbbindulok, hiszen nekem úgyis ezt jelenti Kristian zenéje. Hogy miért? Hadd meséljek egy kicsit arról, miért is fontos zenész az életemben ő.

Tinédzser koromban ismerkedtem meg a zenéjével, ami egyből előhozta belőlem is a trubadúrt. Emlékszem, hány érzelmes, nyálas, kisfiús levelet írtam a dalaira – mind hiába. Lehet, épp ezért szerettem meg ennyire, mivel teljesen mindegy volt, hogy sikerrel jártak-e az „akcióim”, akkor is nagyon élveztem, hogy a lágy folkra költőt játszom egykét óráig.

Viszont minden rosszban van valami jó – ha ezt ezzel az agyonhasznált közhellyel szeretnénk mondani –, pont megjött a tökéletes hangulatom a koncerthez. Kicsit szomorkás, melankolikus kedvvel indultam le a koncertterembe, egy sörrel a kezemben, egy nagyon jó barátommal a hátam mögött (aki az utolsó pillanatokban érkezett meg Budapestre, hogy enyhítse a bánatom, meg persze egy ígéretes koncert reményében) , a kölcsönkért fényképezőgépemmel, pont, mikor Kristian elkezdte.

Sajnos az előzenekarként játszó Tarantula Waltz-ot lekéstük, de a közönség hangulatából ítélve nagyon jól előkészítette a terepet. Ahogy beléptünk a terembe, elém tárult az, amit én is át akartam élni. Mindenhol egymásba borult párok, mosolyogva, meleg szívvel hallgatják a 100%-ig nekik írt dalokat. Kicsit előtört belőlem az irigység, viszont egy pár perc múlva egyből el is felejtettem, mivel végre elkezdődött.

Talán az A38-nál tökéletesebb hely a saját nappalim lett volna ennek az egésznek, bár hozzám nem fértek volna be ennyien. A hangzás  mindenhol tiszta és élvezhető volt, erre tényleg senkinek egy szava sem lehet.

Tallest repertoárja rengeteg mindent tartogat számunkra, viszont úgy vettem észre, nekünk inkább a meghatóbb, szomorúbb hangvételű számait hozta el. Inkább a trubadúri oldaláról ismerhettük meg a koncert alatt, pedig tud ő boldog indie-t is játszani. Talán a legfelemelőbb szám, amit az este alatt játszott, a Gardener  volt, bár bevallom őszintén, nem mindegyik dal volt agyonhallgatva a vonaton, suliba menet.

Mégis volt 1-2, ami nagyon ismerősen csengett. Szeretném kiemelni a Little nowhere towns-t, amit nagy rajongással fogadtam a terem legvégében, egy söröshordón állva, míg cimborám épp a pultot támasztja nekem, hogy ki ne száradjak a szívmelengető billentyűjáték túladagolása közben.

A dal után valamiféle extázisba kerültem, kizártam a valóságot, nem figyeltem semmire és senkire, annyira eggyé váltam a zenével. Csak azon töprengtem, vajon sikerül-e felülmúlnia ezt az állapotot a koncert végéig.

Igaz, ha felülmúlni nem is tudta, viszont szinten tartani annál inkább, mivel észre se vettem, hogy egyszer csak elfáradt, és „thanks everyone”-ok kíséretében levonul a színpadról.

Persze ezzel nem volt vége, a családias közönség szép, illedelmes tapsözönnel visszacsalogatta Kristiant a színpadra, aki még 2 slágerrel bebizonyította, tényleg ő ennek a műfajnak az egyik legkiemelkedőbb alakja.

Összegezve, ha nem is ő a legmagasabb ember a Földön, a műfajban mindenképp. Ugye, egyetértünk ebben, kedves olvasók? Köszönöm szépen a szervezőknek, hogy ilyen rendben volt a hangosítás, s persze minden, ahogyan az lenni szokott az A38 Hajón.