Igen, feltettem már én is magamnak a kérdést: ahelyett, hogy játszanék egy előadásban és/vagy rendeznék egyet a Fringe-en, miért inkább nézem őket és írok róluk? Válasz? Nincs. Történet van. Egy szomorúan vicces történet…

Hirdetés

Szálloda

Novemberben megvolt a helyszín és a darab, amit színre akarok vinni. Decemberre összeállt a csapat: színésznők, zenész, producer. Januárban az egyik szereplő visszalépett. Sebaj, új koncepció, más felállás – még aznap. Februárban lelépett a producer. Sebaj, más pénzügyi konstrukció – még aznap. Márciusban levelet kaptam a helyszín főbérlőitől: sajnos, az üzemeltető úgy döntött, hogy szállodává alakíttatja az épületet. Egy kétségbeesett éjszaka és egy hajnali részegség után úgy döntöttem, sebaj, majd akkor ismét nézek előadásokat, eljárok a „művészhelyekre” kapcsolati tőkét kovácsolni. És írok. Mert az alapképzési diplomamunkám védésekor a vizsgabizottság elnöke megfogalmazott egy „különvéleményt”: „Maga nagyon jól ír, irigylésre méltóan jól fogalmaz, ne hagyja abba!” Nos, nem hagyom. Sem ezt, sem amazt…

Rose Theatre – sajtómegnyitó / Fotó: Pálffy L. Péter

Protokoll

Akkreditációt a Fringe-re egyébként elég könnyen adnak. Mert azzal még nem lehet bejutni sehová. Minden egyes show-ra külön kell igényelni jegyet, és nem mindig a központi irodától. Vannak helyszínek (Assembly, Pleasance, Gilded Balloon, Underbelly – ahol a 3.400 különböző előadásból mintegy 1.000 fut, valamint a Summer hall – további 150 előadás, a The Stand – kb. 50, és a Traverse Theatre – 30 körül), amelyeknek saját sajtóirodájuk van, és őket kell megkeresni a kívánságokkal.

És, hogy még bonyolultabb legyen, az is előfordul, hogy bár a fent említett helyszínek valamelyikén történik a művészet, bizonyos esetekben a produkciónak saját PR-ja van; ilyenkor jön az e-mail, hogy bizony-bizony hozzájuk kell fordulni. Nekem, személy szerint, sokkal jobb lenne, ha a kiválasztott előadások alkotóit személyesen kereshetném meg – rengeteg időt megspórolhatnék –, de a játszóhelyek valamiért „féltékenyen” őrzik maguknak az elérhetőségeket. Persze aztán csak úgy röpködnek az elutasítások, ami újabb levélváltásokat eredményez, hogy egyáltalán kiderüljön, miért is nem nézhet meg a kritikus bizonyos előadásokat. Van itt minden: túl későn nézném az előadást, mire kijön a kritika, már vége a fesztiválnak; vagy nem terveznek kelet-európai turnét, ezért aztán holmi kevés marketingereje van egy magyar írásnak, bármilyen pozitív is az (sic!).

A Nemzetközi Fesztiválon sokkal egyszerűbb a helyzet: ha az ember korán kel, aranyat lel. Akkreditálják és július utolsó napján már fel is veheti a jegyeket a sajtóirodából. Ehhez persze itt kell lenni – előny nálam –, hiszen a legtöbben a médiából ténylegesen csak a fesztivál első napjára érkeznek meg, ami azt jelenti, hogy majdnem egyhetes fórral indulok. Azért itt is történnek furcsaságok, de ezekről majd a megfelelő helyen írok…

Akik ismernek, azok tudják, hogy mindig a végére hagyom a pozitív dolgokat. Mert hogy vannak előnyei a kritikusi létnek, az teljesen bizonyos. El lehet jutni például sajtómegnyitókra. Külön pikantéria, hogy ezek, ha nem is egyszerre történnek, azért időben elég közel esnek egymáshoz. És a média hatalma, ugyebár, hogy ilyenkor minden földi jóval elhalmozzák az újságírókat, hogy magukhoz csábítsák, és prekoncepcionális jóindulatot gerjesszenek a „zordon” médiamunkásokban. Ha ténylegesen végigjárnánk az összest, másnap képtelenek lennénk akár csak egy előadást is megnézni…

Új-Zéland Edinburghban – sajtófotóhoz készülődik a művészcsapat / Fotó: Pálffy L. Péter

Új-Zéland Edinburghban

Az Európához legtávolabb eső országból évek óta érkeznek alkotók, kifejezetten jó élményeim vannak velük kapcsolatban. Idén először érkeztek szervezetten, a Creative New Zealand jóvoltából. A folyamat úgy néz ki, hogy ott összeállítanak egy „portfóliót”, ami szerintük a legjobban képviseli Új-Zéland különböző területeken alkotó művészeit. Bábosok, énekesek, stand-uposok, színészek adtak kis ízelítőt abból, amit a fesztivál három hetében láthatunk/hallhatunk tőlük. Elmaradhatatlan volt a tálcán körbehordott falatkák, természetesen külön odafigyelve a vegetáriánusokra (péntekenként nem eszem húst, ezért kifejezetten örültem, hogy mégsem maradtam éhes), valamint a híre-neves új-zélandi bor. Fehérborból sok van nekik (meghatározó a Sauvignon Blanc), ezért én vöröset ittam, mert Pinot Noirból elég keveset találni a boltok polcain, és ennek a márkának – ami még kézi szedésű magántermelőtől is származik ráadásul – palackja 12-14 font. Mindenképp jó választás volt, mert távozáskor megajándékoztak egy vászonszatyorral, ami a promóciós anyagok mellett rejtett egy üveg fehér bort is…

A másik megnyitó késő este történt. Az egyik szemem sír, a másik nevet a Rose Theatre kapcsán. A színház a Rose Streeten nyitotta meg kapuit, az utca Edinburgh sétálóutcája, párhuzamosan fut a Princes Streettel, csaknem teljesen járműmentes azonban, telis-tele kisebb-nagyobb kocsmákkal, kisebb-nagyobb exkluzív boltokkal. Pár hónapja figyeltem fel egyáltalán arra, hogy valami mocorog az atombomba-mentesen lezárt kapuk mögött: kis cetli hirdette, hogy ha kapcsolatba akarsz lépni velük, akkor hívd a telefonszámot. Új helyszínkeresési kényszeremben majdnem meg is tettem, aztán mégsem. Így utólag, jó döntés volt. Ugyanis a Gilded Balloon egyik új helyszíne lett a Rose Theatre, ezért aztán olyan produkciók kerülnek bemutatásra, ami közönségvonzó. Nem rétegközönségé, ami az én rendezésem esete lett volna. Itt az italok felszolgálása után kerültek bemutatásra az előadásrészletek, technikai malőr miatt jóval később a meghirdetett időpontnál, ezért aztán a közönség már eleve nagyon jó hangulatban ült be a nagyszínpad nézőterére. Később az egyik ötletgazdával beszélgettem: egy néhai templomot alakítottak át színházzá, összesen négy színpaddal. Elmondása szerint ők is kétségbeestek, amikor kiderült, hogy a kisebb játszóterek falait fehérre festették… Hogy ebben a történetben mi a szomorú? Egy független, kis színház helyett, ahol rengeteg színházcsináló dolgozhatna egész éven át, egy multi újabb „kinövése” keletkezett, ami, tartok tőle, csak és kifejezetten az augusztusi fesztiválperiódusra koncentrál majd. A nagy hal ismét felfalta a picikét…

Bálnák mentése / Fotó: Pálffy L. Péter

Bálnamentés

Ha már halak… Új-Zéland állandósulni látszó problémája, hogy a bálnák tízesével, olykor-olykor százasával úsznak partközelbe, aztán megrekednek a homokban. A jelenség kiváltó oka máig nem világos: egyik elmélet szerint egyszerűen elveszítik tájékozódó-képességüket. A (dupla)szigetország partjainál sokszor a 8-10 métert is meghaladja az apály és a dagály közötti szintkülönbség, ami a tenger gyors visszahúzódását – vagy előrenyomulását – jelenti (A Farewell Spit a déli sziget észak-nyugati csücskét képezi, amely apály idején huszonhat kilométer hosszú, dagálykor viszont ebből mindössze hat kilométer marad víz fölött. A víz itt olyan sebesen közelített, hogy egy idő után kénytelen voltam visszafordulni, ha nem akartam a kirándulásom végét egy úszással befejezni). A másik elmélet azt állítja, hogy az idős falkavezér halála közeledtét érezvén, „öngyilkosságot” követ el, és készakarva veti magát partra, a többiek pedig követik. Bármi is az igazság, ilyenkor felbolydul a lakosság, gyakran a turisták is, és elindulnak bálnamentésre. A szabadtéri Whales (Bálnák) produkció ezt a folyamatot mutatja be. Neoprén fürdőruhába öltözött önkéntesek a bálnák, akik egy mentőhajó közelében sekély vizekre úsznak és megrekednek. A legénység akcióba lép, és a közönség segítségét kéri. Nedves vászon-darabokkal takarják be a bálnákat, majd amikor ismét jön a dagály, közös erővel visszafordítják az vízi-emlősöket a tengerbe. Nyilván, nem sokan fognak a nézők közül ilyen helyzetbe kerülni, de nekem jó volt látni, hogy környezetünk megmentésért ilyesfajta performanszokat hoznak létre.

Virágzás / Fotó: Pálffy L. Péter

Virágzás

Minden évben a Nemzetközi Fesztivál valami különlegességgel nyitja meg jelképesen is a kapuit. Tavaly a vár falára vetítettek egy egészen különleges animációt, idén a Skócia védőszentjéről, Szent Andrásról elnevezett téren (St Andrew’s Square) történt a nagy esemény. Többekben ellenérzést váltott ki, hogy a teret idén nem adták bérbe fesztiválhelyszínnek, én viszont örülök neki. A kedvenc parkom, amit csak Mókus-parknak nevezek a több tíz állandó lakó kis rágcsáló miatt, idén sem úszta meg (George Square). Ide két mamut is betelepszik, az Assembly és az Underbelly hajódeszkával és műfűvel borítja be az egészet, így nem csoda, ha egy hónap elteltével az alatta levő növényzet teljesen kipusztul. Arról is szó volt, hogy a Könyvfesztivál hagyományos helyszínét is elköltöztetik máshová, de végül mégsem. Sajnos a fesztivál végére a Charlotte Square parkja is háború utáni állapotba kerül majd.

Visszatérve a nyitóünnepségre: a 70. születésnapját ünneplő fesztivál, természetes módon, az évfordulóra koncentrált, minden egyes meghatározó évhez egy-egy kis történeti ismertetőt animálva. Amely aztán mindig visszafordult a virágzás témájához, mintegy ezt a természeti jelenséget kapcsolva a fesztivál növekedéséhez, fejlődéséhez. A tavalyiból tanulva, idén két napon át vetítették este 10-től éjfélig ismételve a tizenöt perces animációt, hogy mindenki (és a tavalyinál jóval több ember) minden kis részletét felfedezhesse a tér falaira vetített filmecskének. A szerencsés kiválasztottak (értsd: a sajtó munkatársai) felmehettek az egyik felújítás alatt álló szálloda tetejére, hogy onnan készítsenek álló- és/vagy mozgóképeket. Nos, ilyenkor érzem azt, hogy érdemes médiamunkásnak lenni. Persze sokkal boldogabb lennék, ha végre odabiggyeszthetném ezt a két betűből álló szócskát: IS…

Hirdetés