Edinburgh – Kettős játék 1.

Contextus

Contextus

A következőkben ismertetett előadások (is) valaminek a két különböző állapota, valami összeköti őket: az író, az előadók személye, a helyszín, a „fesztivál a fesztiválban”, a stílus; vagy csak az én agyam…

Van egy pont Edinburgh-ban, ahol balra a tengert, jobbra a kastélyt lehet látni. De csak akkor, ha a double decker (emeletes busz) emeleti részén utazol, és éppen dagály van. És az a busz a 16-os, és éppen Silverknowes irányába tart.

Engem különben mindig elképeszt ez az apály-dagály jelenség. A fekete-tengeri ötven centi, a földközi-tengeri (na jó, Észak-Krétánál talán még Égei-tenger a neve) maximum egy méter, ezután egészen megdöbbentő más léptéket tapasztalni. Új-Zélandon 6-8 méter, Indonéziánál 3-6 méter, itt Skóciában pedig 4-5 méter tengerszint különbség van apály és dagály között. Ha rossz kedvem van, ki szoktam menni egy sziklához az öbölben. Nos, ez a szikla, ami legalább kétszer olyan magas, mint én, dagálykor ki se látszik a vízből. Ilyenkor tényleg elgondolkodom: ugyanaz a tenger – két teljesen különböző állapotban. Ugyanaz a tenger?

A következőkben ismertetett előadások is valaminek a két különböző állapota, valami összeköti őket: az író, az előadók személye, a helyszín, a „fesztivál a fesztiválban”, a stílus; vagy csak az én agyam – valamiért össze akartam kötni őket; és megtettem, mert megtehetem. Vagy, mert megérdemlem.

Game of Thrones-rajongók: igen, megszületett a musical-verzió – Thrones. The Musical címmel! Nina Conti: In Your Face („Az arcodba”) show-ját a tévében láttam (Berwick upon Tweedben, a hidas városban, megvan, ugye?), mindenképpen meg akartam nézni élőben is. Ezt a két előadást, ami tulajdonképpen három: Counting Sheep – Bárányszámlálás – az köti össze, hogy nem sikerült bejutni rájuk. Mert hiába a média-akkreditáció, csak akkor kap a „szegény” sajtós jegyet, ha a produkció PR-osa beleegyezik.

Nos, ez a két produkció – ami ugye három – annyira „big hit”, hogy minden jegy elkelt rá. Legalábbis ezt kommunikálják hivatalosan. Nem hivatalosan azonban az az igazság, hogy semmi promóció értéke nincs számukra annak, hogy egy amúgy is sikeres előadásról magyar nyelven, magyar olvasóknak, bárki is kritikát írjon. Nagyon sajnálom egyébként; nem vagyok sorozatfüggő (kivéve a Sherlockot), de szívesen írtam volna a népes GoT-tábornak az előadásról; Nina Contit meg látni kell, zseniális hasbeszélő; a Counting Sheep pedig valószínűleg a létező összes Fringe-díjat be fogja zsebelni – egyrészt, mert skót, másrészt, mert – valóban szakmai kritikák alapján – rendkívül jó produkció. Erről lemaradtunk.

Valamikor réges-régen írtam a fesztivál-a-fesztiválban jelenségről, azon belül is a Big In Belgiumról. A MacBain és a Bildraum előadást ezen kívül az is összeköti, hogy ráadásul ugyanabban a térben került bemutatásra: egymást váltotta a két produkció.

Három előadásért fizettem idén a Fringe-en: az egyik a MacBain volt. A címből nem feltétlenül lehet rá következtetni, de Macbeth és Kurt Cobain (Gillis Biesheuvel), Lady Macbeth és Courtney Love (Manja Topper) párhuzamba állítását tűzte ki célul a produkció. Imádom Shakespeare drámáját, imádom a Nirvanat, a Hole sem megvetendő – nem sikerült sajtósként bejutni, hát megvettem a jegyet; az utolsó előadásra. Életemben nem éreztem még ennyire kidobott pénznek a tíz fontot. 

A kezdés egy tévéshow, ahol felváltva Courtney és Kurt a riporter, illetve az alany; nem követtem a feleség pályafutását és megnyilvánulásait, az azonban biztos, hogy a legendás zenekar „27 évesek” körébe tartozó frontembere sosem kommunikált így a kamerák előtt. Őrült volt, igen. Depressziós volt, igen.

Mindemellett azonban gyűlölte a kamerát, sosem nagyzolt, és – tudomásom szerint – a Lithium című daluk pont azért született, hogy elrettentsék a fiatalokat a kábítószerezéstől, nem azért, hogy bátorítsák a fogyasztást. A Macbeth-jelenetek valamiért bábos előadásban kerülnek bemutatásra – bábszínész is vagyok, tudom –, rosszul. Már eltelik az ígért egy órából harminc perc, és még mindig nem értem, hogyan is kötik össze a két házaspárt. Aztán elindul valamiféle folyamatos metamorfózis, de valójában inkább a skót király meg nem született gyermeke körül folyik az elmélkedés, közben egy 2×6 méteres plexi-asztal, tele evőeszközzel, folyamatosan ereszkedik alá, míg végül maga alá temeti a két színészt. Akik megpróbálják megmenteni az előadást, de a folyamatos kiabálással ez lehetetlen, a túl hangos zene pedig csak tovább rontja a helyzetet. A legszomorúbb azonban az, hogy a Big In Belgium producere maga is érthetetlennek tartja, hogy miért is válogatták be a minifesztiválra az előadást. Mit mondjak: no comment; és 1/5 csillag.

Kiengesztelésképpen viszont kapok egy jegyet a Bildraumra (nézzétek el nekem, nem tudok németül, talán Képszoba lehetne a megfelelő magyarítás). Zavarban vagyok, mert képtelen vagyok megmondani, hogy jó-e az előadás vagy sem. Inkább úgy jellemezném, hogy érdekes; és ezt a szó legnemesebb értelmében használom. Nincs szó benne, nincs színész; egy fotós (Charlotte Bouckaert) és egy építész (Steve Salembier) „csinálja” végig – a beígért negyven helyett csak harmincperces – előadást, és mégis nyomot hagy bennem.

Az építész maketteket állít össze, a fotós ezek változását fotózza, ezeket pedig azonnal kivetítik a színpad hátterében felállított vászonra – és összeáll egy sztori; gondolom, mindenkinek valami hasonló, és mégis valami más.

Nekem egy egzotikus helyen nyaraló család unalmát adja, ahol az egyetlen „érdekesség” a semmiből jött cunami; szó szerint por és hamu marad utána. Le kell írnom, zseniális ötlet, mert azt viszik végbe, amire én is vágyom: hogy a nézőben elinduljon egy asszociációs lánc, mindenki személyre szabott élményt kapjon. Elnéztem volna még egy ideig, és ezért csak 4/5 csillag; egyszerűen túl rövid volt.

Pár nappal ezelőtt beígértem egy Free Fringe-folytatást, ezt az ígéretemet nem fogom tudni teljesíteni, sajnos – mondjuk, inkább örömömre! –, akkreditáltak sajtósként a fesztiválra, így olyan előadásokról tudok beszámolni, amelyekért egyébként több tíz fontot kellett volna kifizetnem. Azt nem állítom, hogy a fizetősség egyenes arányban van a minőséggel, de azért majdnem. Egy FF előadásról mégis kell még szólnom, ugyanis ez vezetett odáig, hogy az alkotó páros másik előadását is megnézzem. Az utóbbival kezdem: már tavaly is eljutottam a Woodoo Rooms-ba, hihetetlen hely. Az építési stílusát nem tudom leírni, mert tartok tőle, ebben nem vagyok jártas, de nekem a régi budapesti nagypolgári lakásokat juttatja eszembe. Aprólékosan kidolgozott díszítések a falon, stukkók, hatalmas csillárok, faparketta; valójában olyan, mintha nem is Edinburgh-ban lenne az ember.

A Cabaret Whore Presents… La Poule Plombée (Kurva Kabaré bemutatja… Az ólompecsétes tyúk) című előadás színházi értelemben nem színház. Kabaré, táncok nélkül. A szerzőpáros női tagja isteni hanggal megáldott személy, zongorakísérője pedig remek társ ebben a produkcióban, aki nemcsak zenét szolgáltat, hanem ő is megmutatja kitűnő baritonját. Alapvetően szerettem, csak nem értettem, miért kell ennyire szomorúra venni a figurát – és azt végig megtartani egy órán keresztül – azért, mert valamikor ráaggatták ezt a csúfnevet a hölgyre; merthogy ő nem lesz sosem egy Édith Piaf.

De a szerzemények jók, és kifejezettem imádtam, ahogy egyik dalt átköti – szöveggel – a másikba; ezzel egy kis történetecskét tárva elénk. Jó szívvel mégis csak 3/5 csillagot tudok adni, mert csodák csodája, az ingyenes előadásuk felülmúlta ezt a show-t. A Songs For Lovers (And Other Idiots) – Dalok szerelmeseknek (és más őrülteknek) számomra nagyon ütős volt.

Azért szerettem Edda-koncertre járni, mert Pataky sosem köszönte meg a tapsokat egy-egy dal után, hanem mesélt. Történeteket magáról, a zenekarról, a dal születéséről. Ez pedig kiveszőfélben van. Talán a The Killers, Nick Cave and The Bad Seeds a Szigeten, illetve Iggy Pop a Félszigeten volt még ennyire „bátor”, hogy nem hálálkodott hárompercenként azért, mert kilátogattunk a koncertjére. Azért vagyok ott, mert szeretem őket, természetesen kinyilvánítom a tetszésemet, nincs mit ezen állandóan megköszönni. Vagy igen?

Szóval, ez az őrülteknek szóló dalfüzér egy őrület volt. Szólók és duettek, miközben az átkötő szövegekből megtudhatjuk két esendő ember „legféltettebb titkait”. Azért az idézőjel, mert fogalmam sincs, hogy a férfi valóban homoszexuális-e vagy, hogy a hölgynek tényleg a jóval idősebb pasik jönnek-e be vagy, hogy azért kezdődik az előadás 15.15-kor, mert akkor utána tud még egyet spanyol módra sziesztázni a következő fellépés előtt; de nem is érdekel. Két emberi sors, amit összeköt a zene, az alkotás – felejthetetlen óra; remélem, belefér az időmbe még egyszer megnézni-meghallgatni őket. Megkockáztatom: 5/5 csillag.

Kicsit visszakanyarodok az árapályra, pontosabban az új-zélandi jelenségre: a tengerben ingyen lehet horgászni; a folyókban is, de csak a maoriknak, ezzel próbálják valahogy kompenzálni az angolszász hódítás bűneit.

Mondjuk ennek is van egy sajátos bukéja: a hódítók leszármazottai próbálják meg mindenáron megőriztetni a hagyományokat, az őslakosok – akik egyébként nem azok, mert amikor átcsónakáztak a Csendes-óceánon a Hosszú Fehér Felhő országába, kiirtották a valódi őslakosokat – finoman szólva, tesznek rá.

Igen, igaz, éltem Új Zélandon egy évet, innen az információk; és horgásztam, néha szikláról, néha stégről, és néha a partról. Azért az vicces és egyben meghökkentő is, hogy félóránként hátrébb lépdelsz három métert, hogy ne kerüljön vízbe a lábad, ahogy jön a dagály. Vezetés közben hallottam először a dalt, amit azóta is imádok: a The Mutton Birds Anchor Me című szerzeményéről van szó. Azonnal megvettem az albumot, és tudtam, hogy egyszer át fogom költeni magyarra a szöveget; több évembe telt, de sikerült, íme:                                   

Hé, horgony!

Ősi öbölnek öt ölnyi-

mély vize örökkön nem őrzi

homoktól nedves fogaim

között kipréselt bús dalaim –

a horgony… a horgonyt…

Ha már sirályok visítják,

hűvös viharfelhők sem bírják

tovább terhük, s bájtükör űrt

kavar, s iránytű is megőrül –

a horgonyt, az én horgonyomat;

horgonyom vonzzad

tengered mély kékjébe!

Ahol sós habok verdesik

remegő tested, s ellesik

bőröd titkát, ahol törvény-

szerűen felpörget az örvény –

horgonyom ott vond

tengered mély kékjébe!

Amikor már szirén jajong,

amikor halottért harang kong,

amikor vágyad szárnyat ad,

vagy pokolba küldi vágyamat –

horgonyom vonzzad

tengered mély kékjébe!

Az edinburgh-i utcákat járva, felfigyeltem egy plakátra, a Daffodils (Nárciszok – írta: Rochelle Bight) című előadást hirdette. Aztán kiderült, hogy egészen a messzi Új-Zélandról hozták el nekünk a produkciót, és azonnal tudtam, hogy meg fogom nézni, főként, hogy a már említett dal is elhangzik benne a szórólap szerint. Mert ez is egy „előadás, dalokkal”. Pontosabban fogalmazok: egy koncert, amely dalokon keresztül mutat be egy szerelmi történetet. Szerettem, mert rock-koncert volt (zenészek: Stephanie Brown, Fen Ikner, Abraham Kunin), de a mellettem ülő, alig tizenhat éves lányt abszolút hidegen hagyta és éreztem, hogy a zenei stílus miatt.

Egyébként gyönyörű, mert soha nem egymáshoz beszél a fiú/férfi (Todd Emerson) és a lány/nő (Colleen Davis), hanem mikrofonjaikon keresztül „tartják a kapcsolatot”.

Imádnivaló az akcentusuk, és meggyőződésem, hogy ők beszélik helyesen az angolt: a szó eleji „e”-ket „i”-nek ejtik (éj, bí, szí, dí, í – ugyebár); kilenc év után kissé nehezen állok rá, de aztán simán értem a szövegeket. A zene kicsit hangos, a színészi játék – különösen a hölgyé – viszont magával ragadó és nagyon mély. Érvényes előadás (rendezte: Dena Kennedy), még ha én nem is ebben gondolkodom. 4/5 csillag (azzal a megjegyzéssel, hogy a produkció a második héten elnyerte a The Scotsman Fringe First Awards díjat).

Ennek az előadásnak a párja egy Jane Austen-musical. Nem viccelek, tényleg: Promise and Promiscuity (Ígéret és illetlenség – csak, hogy megmaradjunk az alliterációnál), és amely egyúttal az első hivatalos színészi fellépésem is a Fringe-en. Az új-zélandi produkció egyszemélyes, de a hölgy legalább tizenkét szerepet játszik el; a megjelenített karaktereket iszonyatos pontossággal különíti el egymástól.

A dalok viccesek és egyben furcsák is, pop/rock-slágerek szövegeit énekli klasszikus zenékre: például Bon Jovit Beethoven V. szimfóniájára, vagy éppen Britney Spearst a Radetzky indulóra.

A bál-jelenetben hölgyválasz van, engem kér fel táncolni a főhősnő húga, Pálffy hercegként mutat be a nagyérdeműnek, és jól meg is lepődik azon, hogy milyen otthonosan mozgok a színpadon. Előadás után a távozó közönségtől is bezsebelem a gratulációkat. Egyetlen szépséghibája a történetnek, hogy mint kiderült, tavaly is ezzel az előadással volt Edinburgh-ban, csupán egy-két aktuális történettel fűszerezte meg a show-t. Még egyszer mondom, zseniális, nagyon pontos, jó szöveg, remek táncos-komikus alakítás, mégsem tudok 3.5/5 csillagnál többet adni neki.

Majdnem elfelejtettem: a másik két előadás, amikért fizettem: nos, ezeket rengeteg dolog köti össze. Az The Lyceum színház Grand Circle A28-as székből néztem mindkettőt. Nem angol nyelvű előadások voltak. Ugyanaznap – 2016. május 12-én, több, mint három hónappal előtte (!); ilyet még életemben nem csináltam – vettem rájuk jegyet. Nem a Fringe, hanem az International Festival keretében kerültek bemutatásra. Fokozhatnám még, de nem teszem. Shakespeare írta mindkettőt: a Szeget szeggel – a Cheek by Jowl és a moszkvai Puskin Színház közös produkciója, illetve a III. Richárd – Thomas Ostermeier rendezése a Schaubühne Theater-ban. Ezekről azonban a „kettős játék” második részében értekezem majd…

MACBAIN/ Dood Pard

Summerhall: Old Lab

2016. augusztus 3-14., 20.55-től (75 perc)

BILDRAUM / Atelier Bildraum

Summerhall: Old Lab

2016.augusztus 16-28., 20.55-től (35 perc)

CABARET WHORE: LA POULE PLOMBÉE / Sarah-Louise Young és Michael Roulston

Woodoo Rooms: The Ballroom

2016. augusztus 5-28., 18.30-tól (60 perc)

 

SONGS FOR LOVERS (AND OTHER IDIOTS) / Sarah-Louise Young és Michael Roulston

Maggie’s Chamber @ Free Sisters

2016. augusztus 4-28., 15.15-től (60 perc)

DAFFODILS / Bullet Heart Club

Traverse Theatre: Traverse 1

2016. augusztus 4-28., változó kezdéssel (75 perc)

PROMISE AND PROMISCUITY / Penny Ashton

Assembly George Square Studios: Five

2016. augusztus 4-29., 14.40-től (70 perc)

Kezdőlap > Design > BRÉKING > Fesztivál > Edinburgh – Kettős játék 1.
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból