Lehet, hogy a vágyainkkal van baj. Ha nincs fesztivál, már nagyon várjuk, mert sok embernek ad munkát, felpörög az életünk, kitörhetünk a komfortzónánkból. Aztán elkezdődik, és alig várjuk, hogy vége legyen, hogy a buszok végre megint menetrend szerint közlekedjenek, az utcák ne legyenek tele szeméttel és emberi testből származó végtermékekkel.

Hirdetés

Nem tudom. A MacBaint is nagyon vártam, a Derevot is. És nem, nem nosztalgiából, inkább valamiféle gyermeki kíváncsiság hajtott, hogy azt az újat megkapjam, azt a továbblendítő pluszt beszívjam az alkotóktól, amivel az egyre hosszabb éjszakákat át lehet vészelni a következő természeti feltámadásig. Derevo 1995, és Derevo 2016; menny és pokol, avagy Once… upon a time was Derevo. Sajnos, az edinburghi előadás mélyen az elvárás(aim) alatt maradt. Vannak jó bohócok, és vannak rossz bohócok. Egy betépett „táncos” rohangál értelmetlenül a színpadon, olcsó díszlettárgyak között, olcsó kellékeket használva, olcsó ruhákban. A szó legszorosabb értelmében. A társai sem különbek, a míves és sajátos táncmozdulatokat valamiféle idegbeteg rángás váltotta fel, a humor a legócskább viccek sorozata, amit valaha érzékeltem. Kínos, mert az első sorban ülök, és próbálom éltetni a reményt, hogy biztosan eléri azt a minőségi szintet az előadás, amire emlékeztem. De nem, sajnos csak egyre rosszabb lett; a nézők folyamatosan szivárognak ki a teremből. Ennek ellenére, a rendező-főszereplő az előadás végén pezsgővel ünnepelteti magát, persze csak a színészeivel, illetve a „szerencsésebb” nézők kapnak a pohárból rájuk zúdított nedűből. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Derevo (0/5 csillag)…

A fenti előadásnak tökéletes ellentéte a Tipping Point (Fordulópontnak fordítom, de a kifejezés tulajdonképpen azt a kényes egyensúlyi állapotot jelzi, amely esetében a legkisebb változás is drasztikus következményekkel jár).

Az Ockham’s Razor (Ockham borotvája)-csoport két hölgy és három úriember alkotta csapata olyat varázsol, hogy megszólalni is nehéz a produkció után. Alapvetően cirkusz; ez köti össze az orosz produkcióval – fizikai színház besorolást kapott mindkettő. Cirkusz, néhány felfoghatatlanul hosszú rúddal, és két trapézzal.

Mindemellett egy precízen felépített előadás, ahol érzelmek kavarognak, emberek történeteit ismerjük meg, kapcsolatok születnek és mennek tönkre, és mindez egyetlen szó nélkül, csak a testek fizikai határait feszegető „mutatványokon” keresztül. Látvány, világítás, zene, minden abszolút a helyén van, egyszer botlik a produkció, amikor is „lebuknak”, hogy mégsem színészek. A két férfi közötti kakaskodás hiteltelenségét azonban hamar megbocsájtja a közönség, látva, amit egymással művelnek tökéletes harmóniában, és hihetetlen egyensúlyban a három felhasznált rúddal. Megérdemelten nyerte el a Total Theatre Awards kategória-győztes címét ez a pofátlanul profi előadás (4,5/5 csillag).

A cirkusz mellesleg egészen felkapott a Fringe-en, a Meadowsban három hétig áll a Circus Hub, ahol kizárólag ezt a műfajt követhetik figyelemmel a nézők. És nem csak ott. A hátán fekvő lila tehén sátrát először a Temze partján láttam néhány évvel ezelőtt, a London Eye tőszomszédságában. Azóta vágytam arra, hogy megnézzem belülről is.

Nos, ez idén összejött, a következő két előadást pontosan ez a helyszín köti össze. A Closer by Circa (Közelebb a Circától) szintén egy cirkuszi előadás, amely ugyanolyan profi, ellenben kevésbé színházi, mint a feljebb említett produkció. Ha azt gondolnánk lehetetlen, hogy egy férfi képes a fején megtartani egy másik férfit, akinek a nyakában egy hölgy áll, másik kettő pedig fejjel lefelé a nyakába csimpaszkodik, nos, nem az.

Ahogy az sem, hogy valaki több mint húsz hullahopp karikát tartson folyamatos forgásban a testén; vagy, hogy egy „torony”, mely hat fa székből készült, nem dől össze, ha öten másznak fel rá. Be kell vallanom, hogy a hullahopp karikás „mutatvány” alatt féltem; mindenféle trükköt csinált a hölgy, és tartottam tőle, hogy ha hibázik, akkor a nézők közé csapódik az eszköz, komoly sérülést okozva. És tényleg rontott a hölgy, kétszer is. Mázli, hogy a karika hátrafelé, a függönyre lőtt ki, szerencsésen túléltük, és ők is. Világcirkusz, avagy cirkusz az egész világ, és artista benne minden férfi és nő; az előadók mindenféleképpen, akik elárulták azt is, hogy a produkciónak semmi köze Patrick Marber azonos című drámájához, illetve az ebből készült filmhez (4/5 csillag).

A helyszín ugyanaz, a műfaj teljesen más: improvizált színház Jane Austen stílusában, avagy Austentatious (Austeniesség – talán így magyarítható). Bemenetel előtt kap mindenki egy cetlit, amire felírjuk az írónő következő regényének címét, állítólag ezekből fognak húzni, és ezek alapján alakítják az előadást. Jelentem, nem így történt. Kétségtelen, improvizáltak: például az óriásszúnyogot nagyon szépen bejátszották, és talán még volt két-három pillanat, de egészében véve egy jól bejáratott és bepróbált sztorit adtak elő, amelybe szinte esélytelen, hogy bárminemű, a nézők által kitalált szójáték beleférjen. Azt viszont nagyon szerettem, hogy az eladósorban lévő vidéki hölgy testvérbátyja nem veti le a ruháit, és mégis meztelennek „látjuk”, mert minden szereplő annak látja.

Ármány és intrika, szerelem és féltékenység, elveszett férj és megtévedt feleség – minden van az előadásban, ami egy vérbeli Jane Austen-regényhez szükségeltetik. A produkció aztán valóban azzal a szóösszetétellel zárul, amit vélhetően tényleg egy néző írt: egy angol kisvárosban meztelenül mutatkozni a nagy nyilvánosság előtt „éppen csak megtűrhető” (Barely Tolerable).

Ez lehet, hogy igaz, de szerintem az már kevésbé, hogy mire kiérek a térből, a színészek már sorfalat állnak és saját egyéni műsoruk szórólapjait osztogatják a távozó nagyérdeműnek. Kiábrándító, ahogyan tulajdonképpen a látott előadás is (3/5 csillag).

Az idei fesztiválszezon több újdonsággal is szolgált a jól bevált régi projektek mellett. A könyvvásár idejére a Charlotte Square-t ismét körbekerítették átláthatatlan panelokkal. Tavaly így találkoztam vele először, aztán kiderült, hogy egy gyönyörű kert rejtőzik a rácsok mögött, ahová sajnos (magánpark lévén) soha nem lehet bemenni. Illetve, a könyvvásár idején be lehet, jó pénzért, de akkor a kertből semmit nem lehet látni. A George Street egy részét lezárták a forgalom elől, ennek az utcában lévő vendéglátóipari egységek is örültek, mert ők is kitelepülhettek két-három asztallal a nyári forgatagba. Alapvetően azonban a Digital Festival különböző helyszíneinek adott otthont az utca.

Különböző mozifilmek mellett levetítették több színházi előadás felvételét is: Benedict Cumberbatch főszereplésével a Hamletet, Kenneth Branagh több Shakespeare-rendezését, a Royal Shakespeare Company, a The National Theatre és a Royal Opera House jó néhány előadását. Ezekre, sajnálatos módon nem jutottam el, viszont kipróbáltam a Virtual Reality Studiot (VRS – virtuális valóság stúdió).

Egy órára kap az ember egy szemüveget, és gombok nyomogatásával választhat rövid művészi- és hosszabb dokumentarista filmek közül. Egészen döbbenetes élmény: körös-körül egy totálisan más, vetített világ vesz körbe; bármerre nézel, 3D-ben érzékeled azt a valamit, amit kiválasztottál. Így lehet „úszkálni” a tengerben, delfinek társaságában vagy elsüllyedt hajóroncson keresztül-kasul. Így „röppensz fel” az Empire State Building árnyékából a csillagokba, ahol Scarlett Johannson, Benicio del Toro és mások várnak rád megkövült testtartásban. Nekem a művészfilmek egyébként jobban tetszettek: például az Ashes, amely egy táncoló pár szerelmének három stációját mutatta be – egyszerre. A kapcsolat eleji násztánc, a férfi tengerbe fúlt holttestére való rátalálás, valamint a hamvak beleszórása a tengerbe párhuzamosan zajlik: balra hátul, elől, illetve jobbra; és visszafelé – ezt a tenger hullámzásából lehet észrevenni. Nem csodálom, hogy néhányan elkezdtek szédülni, vagy hányingerük lett: ha felveszed a szemüveget, óhatatlanul mindent látni akarsz, ellentétben a valós élettel, amikor jobbára csak előre és picit lefelé nézel. Ettől az agy kissé „megbolondul”, túl sok az információ, ahhoz képest, amit a valóságban kell feldolgoznia. Felejthetetlen élmény, ha lehetőség van rá, mindenképpen próbáljátok ki, annak ellenére, hogy – ami engem a legjobban zavart – ha lefelé nézel, nem látod a lábadat, olyan mintha lebegnél másfél méterrel a föld fölött. Azóta mindenesetre többet nézek fölfelé, jobbra-balra, és néha hátrafelé is, mert rájöttem, hogy így sokkal többet tudok érzékelni a világból és más szemszögből is.

Edinburgh / Fringe
Edinburgh / Fotó: Pálffy L. Péter

Egy másik újítás a kukák voltak; tudni kell, hogy ilyenkor rengeteg szemét halmozódik fel az utcákon, már-már valahol Indiában vagy Indonéziában érzi magát a gyanútlan látogató. Nos, most feliratozták a kukákat – átköltésben: „Én: egy kuka lenni, te: szemét beletenni” – ami talán használt is. Estére ugyanis annyira telítődtek ezek a szemetesládák, hogy hiába az akarat, a legnagyobb jóindulattal sem lehetett több papírpoharat, sörös dobozt, vagy műanyag ételes dobozt beléjük szuszakolni.

A kampány része volt néhány borzalmas szóvicc, mondván, hogy kukába vetik ezeket, ha te kukába dobod szemeted. Ezeket lehetetlen lefordítani, mert arra a kérdésre, hogy miért pirult el a paradicsom, az a válasz nehezen értelmezhető, hogy mert meglátta a salátát öltözni (vetkőzni) – angolul a dressing ebben az esetben ugyanis salátaöntetet jelent.

És még volt egy pár, mint azt a képen láthatjátok.

A fesztivál-zárásról, a város és lakóinak életéről a következő, utolsó beszámolómban olvashattok majd, amelyet egyik kedvenc fellépőmmel készített mini-interjúval egészítek ki.

ONCE…

Derevo

Helyszín: Assembly George Square – The Theatre

Időpont: 2016. augusztus 4-29., 11:30-tól (80 perc)

TIPPING POINT

Ockham’ Razor

Helyszín: C Scala

Időpont: 2016. augusztus 4-28., 15:00-tól (65 perc)

CLOSER

Circa

Helyszín: Underbelly George Square: Udderbelly

Időpont: 2016. augusztus 3-29., 18:55-től (65 perc)

AUSTENTATIOUS

AustenImpro

Helyszín: Underbelly George Square: Udderbelly

Időpont: 2016. augusztus 4-21., 13:30-tól (60 perc)

Hirdetés