Az adaptálás nehézsége
Egy regényből készült film esetében soha nem azt kell nézni, hogy mennyiben felel meg az adaptáció az adaptált könyvnek, képregénynek stb., hanem, hogy hangulatában képes-e megidézni azt, és önmagában alkot-e egy koherens történetet.
A Hóember esetében olyan markáns, semmivel össze nem téveszthető skandináv krimit kellett 119 percben elmesélni, amelyből óhatatlanul le kellett csípni a sztoriból, és egy jól fogyasztható, a hollywoodi történetmesélés szabályainak megfelelő alkotást létrehozni.
A gond az, hogy olyan mélyen kilúgozták a Hóembert, annyira a biztonságra játszottak, hogy a dramaturgiai hiányosságok simán feltűnnek annak is, aki esetleg a regényt nem olvasta. A készítők úgy viselkedtek, mintha az összes moziba beülő személy ismerné Nesbo könyvét, és majd szépen mindenki behelyettesíti a dramaturgiai hézagokat. A film tartalma egyébiránt nem bonyolult: adott egy alkoholproblémákkal küzdő nyomozó, Harry Hole (Michael Fassbender), aki egy új társat maga mellé kapva Katrine Bratt (Rebecca Ferguson) személyében egy hóembereket a tett helyszínén maga mögött hagyó, elvált nőket elrabló és gyilkoló sorozatgyilkos nyomába szegődik.
Kilúgozott hóember
Kezdem a pozitívummal, az operatőri munkával, amely egészen csodálatos képekkel adja meg a skandináv hangulatot úgy, hogy szinte a nézőtéren át lehet érezni a hideget (a színészi játékról később). Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendezésével, és főleg a forgatókönyvvel viszont komoly gondok akadnak.
A rendezés nélkülöz minden feszültséget, mivel a jelenetek közti koherencia némely ponton esetleges, például a fordulatnak szánt jelenetek szinte teljesen érvényüket vesztik ennek következtében. Emellett a mellékkarakterek súlytalanok, és nincsen megírva a szerepük, egész egyszerűen több száll lóg a levegőben, ráadásul olyan jelenetekkel van teli film, amelyeket simán ki is hagyhatták volna, mert feleslegesek.
Nincsen egy átfogó ív, amely alapján a cselekmény el szeretne jutni A-pontból a B-be. Mindez annak tudható be, hogy pont olyan szituációkon változtattak a regényhez képest, amelyeknek kőbe vésetten benne kellett volna lenniük a forgatókönyvben (például a gyilkos motivációját is elég kétértelműen ábrázolták).
Sőt, tovább megyek: ha megpróbálják szóról szóra adaptálni a regényt, akkor is egy érvényesebb alkotást kapunk. Ehelyett egy ideig a nyomozati szál még úgy-ahogy egyben tartja a filmet körülbelül a feléig, onnantól kezdve viszont teljesen szétesik az addig is ingatag lábakon álló cselekmény. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvastam a regényt, ebből adódóan tudom, hogy mi a fő motívum, amelyet a filmből szinte teljesen kilúgoztak: az apa nélkül felnövés, illetve a csonka család problémája. Ennek elmosása nélkül pedig igencsak nehézkessé válik a megértés, valamint szinte értelmezhetetlen a karakterek közti kapcsolat. Továbbá a Hole nyomozót gyötrő addikció, a karakterben rejlő ellentmondásokat sem jelenítették meg, így egy teljesen sablonos nyomozó figurát kapunk. Mindezen problémákat tetézi a B-filmekbe illő finálé.
Hogy néhány jó szót is szóljak a Hóemberről. Michael Fassbender abszolút profi módon hozza a kiégni látszó, de az ügy miatt újra ezer fokon égő detektív. A társát alakító Rebecca Ferguson sem rossz, bár neki még annyi sem jutott a karakter megmutatásából, mint Fassbendernek. Ennél kevesebb jutott J. K. Simmonsnak, aki egy aprócska szerepben tud emlékezetes lenni. Ami még furcsa a színészekkel kapcsolatban, hogy miért kellett ilyen semmitmondó szerepekre Charlotte Gainsbourg, Chloe Sevigny, vagy éppen Val Kilmer? Csakúgy, mint szinte minden ebben az alkotásban, ez is érthetetlen.
Mélységesen szomorú vagyok az adaptációval kapcsolatban, hiszen minden adva volt egy remek skandináv, nyomasztó hangulatú és feszes filmhez. Ehelyett egy szétcsapott, olcsó, szappanoperai fordulatokkal operáló, már-már B-filmet kaptunk.