A koreai filmművészetre egy ideje rendkívül jellemző, hogy elmossák a zsáner- és a szerzői művészfilmek közötti határt. Bong Joon-hon művei ennek kivétel nélkül remek mintapéldái. Nem más a helyzet az Élősködők filmmel sem, amire leginkább a sztoriról minél kevesebbet tudva érdemes beülni. Nincs olyan néző, akinek kifejezetten ajánlani tudnám. Valószínűleg mindenki megtalálja benne az izgalmat és tartalmat, amit keres.

Szuverén keverék

Hirdetés

A krimitől (A halál jele) a szörnyfilmen (A gazdatest) át az akciófilmig (Snowpiercer – Túlélők viadala) számtalan alkotásra lelhetünk a rendező életművében. Ezekben a meghatározó alaptónus ellenére keverednek az elsőre műfajidegennek tűnő megoldások.

Élősködők / Fotó: Mozinet

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon taroló Élősködők egy tragikomédiába oltott thriller elemekkel zsonglőrködő dráma. Gyöngysorként fűzhetnénk ezt tovább, párba állítva a művet olyan szociálisan merész home invasion filmekkel, mint a Borgman (2013).

Bár definíciókkal lehet próbálkozni, azt érdemes leszögezni, hogy a műfajkeveredést nem úgy kell elképzelni, mintha a thriller a komédiától venné át a stafétabotot.

Éles váltások helyett jóval inkább harmóniáról beszélhetünk. Az összkép és hangulat végig egységesnek, zavaró kitüremkedésektől mentesnek hat. Olyan hibrid ez a film, amin az egymással nehezen rokonítható szülők vonásait alig lehet felfedezni.

Az arányérzék diadala

Kyung-Pyo Hong operatőri megoldásai az udvarokat, szűk utcákat és belső tereket sajátos személyiségjegyekkel látják el. A tágasság és klausztrofób szűkösség érzete a mozgáskoreográfiáknak és a szereplőkkel való sakkozgatásnak köszönhetően gördülékenyen talál utat a nézőhöz.

Szegények és gazdagok / Fotó: Mozinet

A személyközi dinamikákat a kamera úgy követi le, hogy a képi összhatás a feszültség gyűjtőedénye legyen. Ennek legszélesebb palettáját a munkaadó-beosztott viszony ábrázolása nyújtja.

Az operatőr tér- és mozgásérzékenységét a rendezővel közösen elkövetett Anya (2009) nyitánya és a Gyújtogatók (2018) ezen jelenete is híven szemlélteti. Utóbbi a jelenleg tárgyalt műhöz mérhető igényességgel boncolgat szociális témákat.

Fontos kiemelni az Élősködők vágását is, ami Jin-mo Yang munkáját dicséri. Lendületes, magabiztos, az operatőri munka is ezzel összefüggésben esztétikussága ellenére maníroktól mentes.

Jaeil Jung zenéje a Vivaldit idéző pattogós eleganciától a visszafogottabb, barokkot csak a hangszerelésben olykor felvillantó megoldásokig széles, azonban koherens skálán mozog. A színészi játék pazar, nehéz külön bárkit is kiemelni. Összességében elmondható, hogy a két család belső és külső kommunikációja az, ami mindenkiből kihozza a legtöbbet.

Észak és dél / Fotó: Mozinet

A szegényebb családfő szerepében Song Kang-ho brillírozik: legyen az ügyeskedés, aggódás, vagy épp kétségbeesés, mindezeket a lehető legtermészetesebben jeleníti meg. Lee Jeong-eun a házvezetőnő szerepében hoz létre egy több irányban eltúlzottnak ható karaktert. Jo Yeo-jeong alakítja a tehetős, naiv feleséget. Játéka és megírt karaktere olykor a karikatúra határait súrolja, mégsem rezeg túlságosan az a bizonyos léc. Férfi partnerét Lee Sun-kyun formálja meg. Visszafogottságában derű és hűvös nyugalom keresztezi egymást.

Más filmbeli szereplők rá vonatkozó olvasatai archetipikussá alakítják őt, miközben a néző számára „egyszerűségében” is jelenvaló marad.

Choi Woo-sik és Park So-dam a szegényebb Kim család gyermekeit alakítják, anyjukat pedig Jang Hye-jin formálja meg. Az ő esetükben egyaránt kiemelendő, hogy magát a szerepjátszást is el kell játszaniuk. Ezt a feladatot pedig változatos eszközökkel oldják meg, sokszor a nézőt is bizonytalanságban tartva, melyek a mesterséges avagy valódi érzelmek, hol húzódik a blöff határa.

Egymás farkasai

A forgatókönyv egyik legnagyobb erénye, hogy kerüli a didaktikusságot. Nem tiszta ellentétpárokkal dolgozik: egy munkanélküli család a fiuk révén lassan beszivárog egy tehetősebb família otthonába. A korábban ott dolgozókat változatos praktikákkal rúgatják ki és foglalják el a helyüket.

A család, ami bármit megtesz, csak dolgozni ne kelljen – Az Élősködők a Cannes-i Filmfesztivál 2019-es programjában

A dél-korai rendezőfenomén, Bong Joon-ho (A gazdatest, Snowpiercer – Túlélők viadala, Okja) tízévnyi nemzetközi kitérő után tért vissza hazájába, hogy ismét kompromisszummentesen dolgozhasson. Ennek eredménye ez a tőle megszokott hangvételű, semmihez sem hasonlítható éjsötét vígjáték, az Élősködők. A film antihőse Ki-taek, akinek családja igazi semmirekellőkből áll.

Bong Joon-hon és írótársa, Jin Won Han iróniája nem megvet, jóval inkább szánakozik, elbizonytalanít és ábrázol. Az, ahogy a jobb körülményekre vágyó család bánik sorstársaival, már eleve ellentart az alsóbb osztályokat lírizáló, a felsőket démonizáló olvasatnak. Szimpátia-antipátia átfordítása mértékletes formában zajlik a felszín alatt, és kétségessé válhat az is, melyik családot találjuk „igazi” parazitának.

Az Élősködők játékos mű, a tétje pedig mi vagyunk. Polarizált, önfelmentésekbe és indulatba, az utópia igenlésébe és tagadásába menekülő közös rendszerünk.

Szimpátiát tekintve nem vezetgeti és nem is szedi rá a nézőt. Távolságtartó, „egyrészt-másrésztező” elbeszélés helyett egy mindenfajta giccset nélkülöző intimitásba meríti alá. Onnan a morális számonkérés helyett gyorsabb út vezet a társadalmi-gazdasági viszonyokra való rákérdezés felé. Aki addig eljut, jó értelemben lesz zavarban. Észnél lesz.

Észak és Dél önmaguk ellen

Persze ezen értelmezési nyomvonal bejárása nem kötelező. Az osztályharcos keretezést hívhatjuk díszletnek is. Bármiféle mű, ami rendszerkritikát hordoz, ezt az akadályt küzdi le a legnehezebben: a „díszletet” tolja előtérbe, és szenvedélyesen agitál, fürdőzik manifesztum-jellegében. Itt erre azért nincs szükség, mert a forgatókönyv különböző rétegei nem szívják el egymás elől a levegőt. Nincs parlagon felejtett részelem, ami számonkérésre adhatna okot.

Osztályharc? / Fotó: Mozinet

Ezzel nem azt állítom, hogy egy olyan „vonalasabb” mű, mint az Én, Daniel Blake (2016) kevesebbet érne. Mindössze feltűnő az a bravúr, ahogy az Élősködők vagy épp a Gyújtogatók oly sok szinten tud működni. Ami pedig pártatlanságnak tűnhet, közelebb áll a társadalmi tabló szélső értékeinek egyszerre történő megragadásának vágyához.

Észak-Korea lehet az egyik fő oka az igényességet szavatoló ambivalenciának. A Gyújtogatók szociálisan hátrányos helyzetű főszereplője pont a határ mellett él, a kihangosított propaganda minduntalan átszűrődik otthonába.

Az Élősködőkben a diktatúra hírhedt bemondónőit parodizálja ki egy házvezetőnő. Mindkét film egy Dél-Korea jelenlegi viszonyait belengő rossz közérzetről tanúskodik.

Az egyenlőtlenségek okozta társadalmi erőszakről szóló film, az Élősködők nyerte a 2019-es Cannes Filmfesztivál Arany Pálma-díjat

A gazdatest, a Snowpiercer – Túlélők viadala, az Okja rendezője tízévnyi nemzetközi kitérő után forgatott ismét a hazájában. És ennek eredményeként egy tőle megszokott hangvételű, besorolhatatlan szociális tragikomédiát készített. Bong Dzsun Ho nem először választotta a szórakoztató zsáner műfaját, hogy hangsúlyosabban és szimbolikusan tudja megmutatni a szociális viszonyokat egy olyan világban, ahol a társadalmi különbségek igazságtalan módon növekednek.

A fekete-fehér ábrázolásmód elleni tanúságtételként fogható fel ezen nüansznyi elemek filmbe csempészése, ami jelenvalóvá teszi a két országrész berendezkedésének kettős élhetetlenségét. Az Élősködőkben agitáció helyett marad a komplexitás tapasztalata. Bong Joon-hon szórakoztató, egyben húsbavágó műve vitaindítónak is kimagasló.

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Rendezői kreativitás
10
Forgatókönyv
10
Színészi teljesítmény
9
Operatőri munka
10
Zene
8
Sztori
10
Gondolati tartalom
10
Esztétikai minőség
10