Nézem Figaro házassága: Egy soha véget nem érő álomba csöppenve

Figaro házassága: Egy soha véget nem érő álomba csöppenve

Promóció

Beaumarchais hasonló címet viselő drámája nyomán született a Nemzeti Színház idei második bemutatója: a Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke. Mivel egy 18. században íródott, akkor is játszódó történetről van szó (ami ráadásul operaként vált ismertté!), jogosak lehetnek a fenntartások, amikkel beülünk a nézőtérre: biztos hosszú lesz, vontatott lesz, és erőltetett humorú. Kosztümös vígjátékot, felújított operát fogunk látni a Nemzeti színpadán? Ugyan, erről szó sincs – épp ellenkezőleg! Egyfajta utópia testesül meg előttünk, amely épp annyira valóságos, mint amennyire képzeletbelinek tűnik. 

Promóció
- Advertisement -

Aktuális? Vagy csak annak akarjuk láttatni?

Jót mosolyogtam, amikor ez a kardinális kérdés – amit lassan minden színházi előadást látván fel lehet tenni – szó szerint elhangzott a darab egyik első jelenetében. Fel is kaptam gyorsan a fejem, mert eszembe jutott, hogy a Katona József Színház előcsarnokában november 13-án ebben a témában lesz egy beszélgetés (erről többet itt). Akit érdekel ez a kérdés, illetve a rendezői, dramaturgi szerepkörök határainak meghúzása, annak mindenképp ajánlatos ide elnézni. No, de vissza a Nemzetibe!

A Figaronál a megszokottnál is fontosabb ennek a témának a fejtegetése, hiszen nem a 18. századi Spanyolországban vagyunk, hanem a képzelt jelenünkben. Ott, ahol a humanoidok és a technológia az uralkodó elemek. A rendező (Sardar Tagirovsky) és a dramaturg (Sényi Fanni) Beaumarchais komédiájából a cselekményszálon és a szereplők jellemén kívül aligha őrzött meg bármit. A helyzetkomikumokból egyet-kettőt benne hagytak, de a darab lényegét (ami ténylegesen komédia-jelleget kölcsönzött a drámának: gondolok itt arra, hogy mindenki mindenkinek beöltözött és mindenki mindenkit átvert) egy teljesen új történetre cserélték. Ez nem más, mint a modernitás – technológia, futurisztika, humanoidok születése, ha tetszik.

Talán így nem is igazán nevezhető történetnek, inkább csak egyfajta körítése a cselekménynek, de mindenképpen nélkülözhetetlen az előadás aktualizálásához.

Ma már nem divat a régi művek szokványos színpadra vitele, és az utópia-koncepciók mindig kézenfekvő ötletnek bizonyulnak, mert mindegyikre rá lehet nyomni az „aktuális” bélyeget, hiszen közelebb állnak hozzánk, mint a barokk Spanyolország. Tagirovsky pedig egy olyan rendező, aki – Szűcs Nelli szavaival élve – mindig az újat keresi. Olyat akar csinálni, amilyen még nem volt. Az álomkutatás, a fejlődés végtelen hajhászása adják a centrális cselekmény keretét és annak gyökeres újraértelmezését.

Ez azonban az eredeti dráma rovására megy. Sokkal több ez a humanoid-kérdéssel, és jövőkutatással, vagy magával a jövővel foglalkozó jelenet, mint a tényleges, eredeti komédia, így igencsak billen a mérleg – nem a jó irányba. Egyszerűen elvonja a néző figyelmét a szereplőkről, illetve a valóban humoros jelenetekről.

Nem opera. Akkor?

Mint az pár sorral feljebb megírtam – és a Nemzeti Színház arculatából is kikövetkezik –, nem a Mozart-operáról van itt szó. Vagyis igen. Vagyis részben. Akkor most hogy is van ez? Van az előadásnak egy zeneszerzője (Katona Dávid), aki a rendezővel karöltve látta el a zenei-szerkesztői feladatokat is – nem is akárhogy.

Hiányoltam volna (és nyilvánvalóan más is), ha egyszerűen megfeledkeztünk volna a jó öreg Wolfgang munkájáról.

A két fiatal összefogott, és egy dinamikus zenei rendszert hoztak létre a négy órás előadáshoz. Mozart operájának legismertebb részleteit is (például a Nyitányt többször is) beleépítették a darabba – de nem azokon volt a hangsúly, csak aláfestésként, illetve egyes jelenetek megerősítéseként szolgáltak. Az operarészletek mellett pedig rengetegszer volt hallható egy bizonyos zenei alap (amit utána egész úton dudorásztam). Az első felvonást végigkísérő folyamatos, néha már egy cseppet idegesítő óraketyegés sem elhanyagolható – tudjuk, hogy a dráma megoldását, egyben a hatalmas csavart, a Figaro zsebében bujkáló zsebóra hordozza magában.

A rendező játékszerei

Tagirovsky hihetetlenül sokoldalú fiatal rendező, akinek megvannak a saját stikkjei – főleg, ami a próbafolyamatot illeti. Próbák mellett (vagy helyett) rengeteg tréninget tartott a színészeknek, amiknek meggyőződésem, hogy hatalmas szerepe van a végleges előadásban. Nem hülyeség visszatérni a Sztanyiszlavszkij- és a Grotowski-módszerekhez, csak erre ma már sok rendezőnek nincs ideje, vagy affinitása. Sardar előszeretettel használja a Nemzeti Színház nagyszínpadának minden lehetőségét (értsd: a reptetést, a vakító fényeket, az UV fényeket, a hangtechnikát, a süllyesztőket hol le, hol fel), sőt, még a nézőtérre is felküldi a színészeket.

Ezek segítségével pedig a mi érzékszerveinkkel is épp úgy játszik, mint például az oldalkulissza felé helyezett kamerával. Nem könnyű feladat egyszerre a színpad két végét vizslatni, közben a ketyegő órát hallgatni, és akkor még ott van a hatalmas kivetítő is a színpad közepén (erről majd később).

Ha már játék… A színészi játékot aligha lehet kifogásolni.

A címszereplőt játszó Kristán Attila mankóval is hihetetlen jól használja a teret (zseniális, ahogy a Nemzeti Színház minden előadását az ínszalagszakadásához igazította! 5* – a szerk.), és pont kiegészítik egymást a Suzanne-t alakító Barta Ágnessel. A 21. századi gróf és grófné (Schnell Ádám és Szűcs Nelli) épp olyanok, mint amilyennek egy telhetetlen nagyurat, és egy, a nagyúr tulajdonát képező asszonyt képzelek. A többi szereplő által pedig tökéletesen kirajzolódik, hogy a mai világban (vagy a jövőben?) hogyan működik egy nagyvállalat. Gondolok itt arra, hogy „a nagyok” egy hibátlannak teremtett humanoid gésa (Szabó Nikolett) által készített, autentikus japán teát iszogatnak a vállalati megbeszélés előtt, a „kicsik” pedig teljes mértékben az ő kiszolgáltatottjaik, folyton az ő kívánságaikat lesik.

Statikus díszlet – csak az idő mobilis

A díszlet kigondolásába minden bizonnyal sok munkát és rengeteg időt fektettek. Ez azonban kifizetődő, hiszen a három felvonás alatt éppen csak egy leheletet változtatnak a díszletelemeken. A díszlet minimalista, és a kontrasztra épül: elsősorban a sötétséggel és a mélységgel játszadozik. Mindössze két futószalagot, egy hosszú plexilapot és egy fehér, ajtószerű kreálmányt látunk a színpadon. Ezt egészíti ki néha egy barokk kanapé, egy festmény (talán ezekben kimerül az eredeti műhöz való visszafordulás), egy plexiasztal és egy-két más, futurisztikus díszletelem.

A horizontális mozgás folyamatos: a szereplők majdnem mindig a futószalagon lépnek be és távoznak. Ezzel szemben a vertikális mozgás egyetlen egyszer jelenik meg az előadás során (de az emlékezetes) – mikor Chérubin (Berettyán Nándor) elhagyja a gróf birtokát. Hogy jelenik ez meg a színpadon? Nemes egyszerűséggel felrepül, és eltűnik. Na jó, aztán persze még visszajön, de akkor is. Amit még muszáj megemlíteni, az a statikus „biodíszlet”, ami vagy aki nem más, mint Adam (Nagy Márk e.h.). Adam egy humanoid, akinek egy-két mondatnyi szöveget is adtak a szájába, de az állandó jelenléte miatt inkább mondanám díszletelemnek, mint tényleges szereplőnek. Szó szerint (de tényleg!) mindig ott van mindenhol. Nem csinál semmit, csak egy tálcányi itallal áll a háttérben. Ez a konstans, néma jelenlét nekem kicsit hajaz a „Zeusz mindent látó szeme” koncepcióra is – bár előfordulhat, hogy ezt már csak én beszélem bele, elvégre a humanoid nem egy Isten. Vagy igen?

Színház és film

A 21. században nem meglepő innováció a médiumok keveredése egy-egy művészeti ágban. A filmipar elterjedése jól észrevehető mind az irodalomban, mind a színházművészetben: ugyanúgy, ahogy egy internetes cikkbe beágyazva láthatunk egy-egy videót, úgy a színházban sem idegen a mozgókép használata.

Egyre több előadásnál (főleg a nagyobb színpadokon) alkalmaznak videofelvételeket vagy élő, kivetítő módszert – ez utóbbit a színpadra helyezett kamera segítségével. A Figaroban kaptunk bőven mindkettőből – előre felvett videókat és élő kamerafelvételeket láttunk, amik egy hatalmas, fehér vászonra vetítettek ki.

A filmművészet ilyen mértékű bevonását – ahogy az egész technológia-kérdés feszegetését is – feleslegesnek és soknak éreztem.

A Figaro 50%-ban színház volt, és 50%-ban élő film – talán így a legérthetőbb. A videómontázsok szerves részei voltak az előadásnak, az élő kamerafelvételek pedig lehetővé tették a nézők számára, hogy a színész legapróbb rezzenéseit vizsgálgathassák. Ennek mi kifejezetten örültünk. Vajon a színészek is?

Bemutató: 2017. november 10.

További előadások: november 11, november 12, december 11, december 12.

Szereposztás

Almaviva gróf, elnök, Éden Vállalat: Schnell Ádám

Rozina grófné, a felesége: Szűcs Nelli

Figaro, a gróf személyi titkára, Éden Vállalat: Kristán Attila

Suzanne, a grófné szobalánya: Barta Ágnes

Marcellina, bioszoláris építész, Éden Vállalat: Söptei Andrea

Antonio, gondnok és kertész a gróf birtokán: Szarvas József

Chérubin, a grófné keresztfia: Berettyán Nándor

Bartolo, agykutató, Éden Vállalat: Tóth László

Bazilio, zenetanár: Bordás Roland

Fanchette, szobalány, Antonio lánya: Katona Kinga

Pepitó Pepitánez, színész: Rácz József

Sebastián, MI kutató, Éden Vállalat: Szabó Sebestyén László

Domingo, tudatos-álom kutató, Éden Vállalat: Szép Domán e.h.

Adam, az Éden vállalat tulajdona: Nagy Márk e.h.

Eva, az Éden Vállalat tulajdona, Gésa: Szabó Nikolett e.h.

Díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit

Jelmeztervező: Bajkó Blanka-Alíz

Zeneszerző: Katona Dávid

Videó: Nagy Bianka

Operatőr: Grátz Márk

Dramaturg: Sényi Fanni

Rendező: Sardar Tagirovsky

Promóció
Promóció
Promóció

legnépszerűbbek

A WHO üzeni: ezeket tartsd be, hogy ne kapd el a koronavírust

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) ajánlásokat tett közzé, milyen szabályokat érdemes betartani a megelőzés gyanánt, valamint mik a koronavírus tünetei.

Az olasz nővér megmutatta, milyen káros hatásai vannak a koronavírusnak

Egy olaszországi nővér a koronavírus frontvonalából posztolt.

Így teszi tönkre a tüdőt a koronavírus

A felvételek az egyik olyan kínai páciens tüdejéről készültek, aki még tavaly decemberben hunyt el Kínában.
Promóció

a szerk. ajánlása

Andy Warhol cipőillusztrátorként kezdte – Érdekességek a pop-art atyjáról

Andy Warhol a XX. század egyik legmeghatározóbb művésze volt.

Laczkovich Borbála, a Banksy-kiállítás kurátora: „A felszín mögött egy komplex és ellentmondásos képet kapunk”

Laczkovich Borbála, a Godot Kortárs Művészeti Intézet kurátora segítségével tisztába tesszük, mit is jelent egy Banksy-mű hitelessége, jogos-e a művész szellemiségére hivatkozni a kiállítás ellen, miközben jópár műhelytitokra és felszín alatti sztorira is fény derül.

Saiid: „Ugyanaz a vonat, csak lecsatoltak egy pár vagont”

A lényeg, hogy az „élet szörfdeszkáján” sodródni és ride-olni is ugyanolyan jó lehet!

ez is érdekeltéged
<3