Francois Ozon legújabb alkotása megtörtént eseményeken alapuló dráma és tanulmány is – dokumentumfilmes elemekkel. Minden, amit a szexuális zaklatásról mondani lehet, megjelenik egyetlen filmben. A francia rendező az Isten kegyelmébőlben az eltussolásról, a hallgatásról és az Isten nevében történő hazudozásról mesél.
Musical, erotika és zaklatás
A kortárs francia film talán legsokoldalúbb rendezője Francois Ozon, aki alkotásaival a műfajok vidámparkjában hullámvasutazik. Elég ha a 8 nő musicalre gondolunk vagy az erotikus melodrámai felütésű Uszodára. Ozon műfaji kiszámíthatatlansága értelmet nyer legújabb filmjében, hiszen előző munkája, a Dupla szerető igen vad és csavaros pszicho-thriller volt.
Ozon ezúttal egy valós történeten alapuló botrányról készített filmet. A lyoni katolikus templom papja, Preynat atya ellen lép fel három férfi, akiket a tiszteletes gyerekkorukban molesztált. Bernard Preynat (Bernard Verley) 1980 és ‘90 között zaklatott számos fiút az általa vezetett cserkésztáborokban.
A családos bankár, Alexandre (Melvil Poupaud) megtudja, hogy Preynat atya még mindig gyermekeket táboroztat. A pap feletteseihez fordul, hogy tiltsák el Preynatot a gyerekektől, de ők nem tesznek semmit ez ügyben.
A történet során azonban folyamatosan újabb áldozatok kerülnek elő, és a zaklatások hamarosan nyilvánosságra kerülnek. A vallásos Alexandre mellett színre lép az ateista François (Denis Menochet) és a lelki sérült Emmanuel (Swann Arlaud). A három korábbi áldozat egyesületet alapít a Preynat által zaklatottak számára, és együtt veszik fel a harcot a hallgatásba burkolózó egyház ellen.
Metoo-propaganda helyett esettanulmány
Már az első képkockáktól kezdve úgy tűnik, mintha Ozon dokumentumfilmet akart volna forgatni, amiből végül illusztratív játékfilm lett. Narrációban halljuk Alexandre levelezését az egyházzal a zaklatás ügyében.
A rendező valószínűleg alaposan és sokáig kutatott a témában. Hozzájuthatott levelezésekhez, személyes anyagokhoz, így akár készíthetett volna a Tomasz Sekielski Tell No One-jához hasonló dokumentumdrámát is. A rejtett kamerás felvételeket is felvonultató lengyel film megrázta a teljes európai közvéleményt.
Az Isten kegyelméből a karakterek sokrétűsége, gazdagon árnyalt ábrázolása miatt azonban játékfilmként működik hitelesen, magas hatásfokkal.
Ez a bátor műfajvállalás, a valós történet fikcióként való interpretálása teszi egyedivé Ozon filmjét, így a konkrét eset általános problémaként fogalmazódik meg. Döntésének köszönhetően Ozon szabadon kezelhette anyagát és az üzenetre koncentrálva sokkal többet nyújthatott egy hagyományos dokumentumfilmnél.
A műfajválasztáson túl a mozgóképes tanulmányokat idéző részletes történetvezetés is szerencsés írói, rendezői megoldás. Merész vállalkozásnak tekinthető az is, hogy Ozon nemcsak rendezője, de egyben a forgatókönyvírója is saját filmjének. A történet maga ugyanis sokkal mélyebbre vezet az alaptémánál.
A katolikus pap által elkövetett szexuális zaklatás szinte csak kontextus, a mondanivaló ennél tovább megy. Az árnyalt karakterábrázolás és a szereplők cselekedeteinek, motivációinak kibontása segíti a teljes probléma átlátását, megértését.
Mindenki hallgat
Ozon filmje nem csupán a katolikus egyház magatartásához viszonyul kritikusan, de általában a társadalom attitűdjéhez is. A történet felszínén apró részletek, események közvetítésével látjuk, ahogy az áldozatok elszigetelt egyénekből közös politikai erővé válnak. A főszereplőkön kívül szinte minden hozzájuk közel álló személy bűnös a hallgatásban. Nem tettek semmit az áldozatokért, amikor tehettek volna.
Kirúgták Gothár Péter rendezőt a Színművészetiről a zaklatási ügy miatt
Közleményt adott ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem Etikai Bizottsága. Ebben azt írják, december 8-án összegezték és lezárták a Gothár Péter elleni etikai eljárást, majd egyöntetű döntést hoztak, amelynek értelmében Gothár Péter oktatói szerződésének azonnali hatályú megszüntetését javasolták az SZFE vezetésének.
A hosszú időn át történő elhallgatás manifeszt bűntetté emelése Ozon egyik legnagyobb bravúrja a filmben. Miért kell ennyi időnek eltelnie a lebukásig? A kérdés univerzális és aktuális, elég a témával kapcsolatos hazai eseményekre gondolnunk.
Legutóbb Gothár Péter keveredett zaklatási ügybe, amelynek feltárása során Preynat atya esetéhez hasonlóan első körben szintén belső vizsgálattal igyekeztek kideríteni, mi történt.
Igaz, hogy a rendező Preynattal ellentétben önként állt ki a nyilvánosság elé, persze tettein, valamint az eltelt időn ez mit sem változtat.
Hitelesség tévés csomagolásban
A szexuális zaklatás áldozatainak beszámolói és megrázó mondatai Dan Reed filmjéből, a Leaving Neverlandből a mai napig a fülünkben csengenek. A Michael Jackson zaklatásairól szóló dokumentumfilmben elhangzott vallomások sokkolóak.
A szexuális visszaélések a német katolikus egyházat is megrengetik
A német egyházakról, köztük a katolikusról idáig humanitárius, menekülteket segítő tevékenységük kapcsán írtunk. Most azonban fény derült a német katolikus egyházban elkövetett súlyos és jelentős mértékű szexuális visszaélésekre. A több évtizedes pedofil bűncselekményekről szóló vádakkal a klérusnak az után kell szembenéznie, hogy ismertették egy nagyszabású nyomozás eredményét a Német Püspöki Konferencia őszi, fuldai nagygyűlésén.
Hasonló, de kevésbé durva beszámolókat Ozon filmjének szereplőitől is hallhatunk a rendőrségen, amikor vallomást tesznek. A zaklatás momentumait azonban nem tálalják durva részletességgel, az áldozatok szégyene mégis nagyon valós.
Hitelesek az erős karakterek, az elhangzó mondatok, a dialógusok, a film egész atmoszférája megdöbbentően reális, Ozon elementáris erővel vonja be a nézőt a problémába.
A rendezői és színészi együttműködés bravúrja, ahogy önálló mozgóképes műalkotássá emelkedik a megtörtént dráma. Az igazi realizmust pedig a három főszereplő színészi játéka mutatja be.
Mindhárman nagyon széles skálán játszanak, és ami fő, hogy hitelesen. Melvil Poupaud Alexandre-ként végig visszafogott ugyan, de már a film elején láthatjuk megrendülni, amikor tanúvallomást tesz a zaklatásokról.
A harsány Francois-t alakító Denis Menochet pedig szerencsére egyszer sem csúszik át végletesen komikus karakterré. Nehéz elfelejteni, hogy nem dokumentumfilmet nézünk, amikor Swann Arlaud-ot látjuk teljesen átlényegülve az idegroncs Emmanuellé. Ez az a fajta színészi egyszerűségből adódó hitelesség, ami végig a film legfőbb tartóoszlopa marad.
Manuel Dacosse operatőri munkája és Evgueni Galperine zenei világa nem ül rá a filmre, szerény profizmussal támogatják a komplex hatást, mintegy háttérbe vonulnak, és a rendkívül meggyőző színészi játékot engedik maximálisan helyzetbe kerülni.
Úgy lépnek kiszolgálói szerepbe a film érdekében, mintha parancsba kapták volna a klasszikus tévés dokumentumfilm-hangulat megteremtését.
A dramaturgia, a rendezés és a színészi játék mesterhármasának köszönhetően a több mint két órás játékidő ellenére is könnyű belefeledkezni a filmbe.
