Érvágás szűnni nem akaró technóra

Vannak jól kidolgozott, szépen építkező filmek, amelyek valahogy mégsem hagynak az emberben semmilyen nyomot. És vannak azok, amelyek látszólag a teljes káoszban fetrengenek, de jobban belemélyedve, új perspektívába helyeznek egy problémát. Gaspar Noé Eksztázis című filmje tavaly Cannes-ban debütált, és idén a hazai mozikban is látható. Figyelem, csak erős idegzetűeknek ajánlott! 

Ezek vagyunk mi?

Az emberben van egy természetes vágy a kötődésre. Az ősember azért élt törzsekben, hogy túléljen. Azért élünk párban, közösségben, mert tartoznunk kell valahová, valakihez. Jóllétünknek ez az egyik feltétele. Gaspar Noé Eksztázisa a ma emberének egyik legnagyobb terhét boncolgatja. A rendező a valahova tartozásnak az igényét és az elmagányosodás problémáját emeli olyan művészi szintre, amelyre csak azok képesek, akik elhagyják a komfortzóna langyos közegét.

Bár egy táncpróbára épül a darab, a filmben tanúi lehetünk az egyedülálló anyaság nehézségének, előkerülnek a párkapcsolati problémák, valamint a legnagyobb teher: ha senki nem akar minket.

Szerencsére Noé nem foglalkozott azzal a szomorú ténnyel, hogy társadalmunk még mindig nem szereti, ha tükröt tartanak elé. Bár vállalkozása öncélúan hathat, megközelítése inkább elgondolkodtató.

A rendező összevonta a táncot és az LSD-t, belehelyezte egy közös projekthez összeállt tánckarba, és kikeverte azt, amire ma azt mondjuk: sokkoló. Ez a sokk pedig nem az erős képi hatások vagy a kevésbé megszokott homoszexuális, leszbikus vagy vérfertőző testvéri kapcsolatok bemutatásából fakad. Hanem abból az egyszerű tényből, hogy jobban a képsorok mögé nézve az ember meglátja önmagát. Azt az elesett, szeretetre vágyó, bizonytalan embert, aki mindenkiben ott van, és aki a szeretés mellett, nem csak gyűlölni, de ölni is képes. Noé filmje megtörtént eseményeken alapszik, hasonló eset történt a ’90-es években, de a téma napjainkban talán aktuálisabb, mint bármikor.

Jelenet a filmből / Fotó: Rolling Stone

Mindent a táncért

A film rövid videó-jelenetekkel indul, amelyekben a társulat tagjai nyilatkoznak. Mit hajlandóak megtenni a táncért, drogoztak-e már, mit tennének meg a sikerért stb.? A láthatatlan riporter ezeket a kérdéseket teszi fel nekik. Hallunk hétköznapi és kevésbé hétköznapi válaszokat.

Nem egy ötfős társulatról beszélünk, hanem annál jóval több ember alkotja a csapatot, és bár gyorsan haladunk, ezekben a rövid jelenetekben érdemes figyelni a táncosok válaszaira.

Mindegyik nevét természetesen képtelenség megjegyezni, de nem is ezen van a hangsúly. Ebben a rövid bevezetőben egyrészt fontos az ismerkedés, másrészt pedig az a valami, amelyért ezek az emberek eljöttek. Hátterük, személyiségük eltérő, egyvalamiben azonban egyformák: mind hajlandóak áldozatokat hozni a táncért.

A valódi táncosok alkalmazása azért is fontos, mert ad egy plusz töltetet a filmnek, sokkal valósághűbb képet kapunk általuk. Játékuk ettől lesz meggyőző, elhitetik a nézővel, hogy ők egy társulat. Talán a megfelelő instrukciók, talán a tapasztalat miatt, szerencsére mesterkéltségnek vagy túlzásnak nyoma sincs. A bemutatkozás után látható, egyetlen snittre felvett táncjelenet pedig önmagában megállná a helyét. A techno számra eltáncolt, hip-hop elemeket tartalmazó koreográfiában mindenki mutat valami egyedit, ami csak rá jellemző. Aki nem is érti a tánc nyelvét, talán még annak is egyértelmű, hogy a koreográfia tulajdonképpen az összetartozást és az egyéni kibontakozást jeleníti meg.

Jelenet a filmből / Fotó: Vod

Mivel a tánc lényeges eleme a filmnek, a zene végig szól. A techno- és az elektronikus zenét tökéletesen ellensúlyozza a néhol felszólaló amerikai popzene, valamint egy-egy lassabb, romantikusabb ütem.  A bevezetőben felcsendülő Trois Gymnopedies Gary Numan feldolgozásában vagy Mick Jagger Angie című száma mellett, Marc Cerrone Supernature dala is megtalálható a listán, akárcsak Patrick Hernandez klasszikusnak számító Born to Be Alive instrumentális változata. Thomas Bangalter francia zenész pedig kimondottan a film számára írta a Sangria című elektronikus kompozíciót.

A váltakozó sebességű betétdalok jól kiegészítik a gyors tempóban haladó történéseket.

A film cselekményeit nem eltúlozza, hanem kiemeli a zene, ami külön jó pont, mert filmkészítésnél ez igen kényes lehet. A zene sokat ronthat, de sokat segíthet is a mondanivaló hangsúlyozásában, valamint az atmoszféra megteremtésében.

Összetartozunk. Vagy mégsem?

Miután a táncnak vége, elkezdődik a lazítás, a táncosok tovább mozognak, de lazább, kötetlenebb módon. Megmutatkoznak a társulaton belüli kapcsolatok, ki kinek a kije. Ki kivel szeretne együtt lenni, vagy már kivel volt együtt. Az emberi kapcsolatok kusza szálai rajzolódnak ki, közben a néző úgy érzi, mintha egy egyetemi buli külső szemlélője lenne. A kamera táncosról táncosra vándorol, mindenhol megpihen egy kicsit, és elénk tár valamit, amiről mindig is tudtuk, hogy létezik, de nem szívesen vettünk róla tudomást. A nyugtalan kameramozgástól a néző úgy érezheti, mintha ő is ott lenne a táncosok között.

Az alkohol öl, butít – Gaspar Noé legújabb, rekordsebességgel forgatott filmje szerint is

Gaspar Noé pimasz, erőszakos, kábítószerhajtású alkotásaival é vek óta sokkolja a moziba járókat. Legújabb filmje, amit d ecember végén, január elején, mindössze 15 nap alatt forgatott le, a Cannes-i Filmfesztiválon debütált. A Climax egy techno musical, ami teljes egészében egy tánc próbateremben játszódik Párizsban.

Ezekben a jelenetekben a rendező némileg hanyagolta a kidolgozottságot, mintha túl akart volna lenni az egyébként nagyon is életszagú párbeszédeken, amelyek az ilyen bulik elmaradhatatlan kellékei. A táncosok megnyilatkozásai egytől egyig szexről, párkapcsolatról, megcsalásról szólnak. Az életszerű jelenetek gyorsan váltakoznak, és mivel nem mélyreható filozófiai elmélkedéseket hallunk, a tempó pont megfelelő. Majd egyre jobban felgyorsul és már csak a lejtő legalján áll meg. Addig pedig igen rögös út vezet. Van, akinek ez az út az utolsó.

Érvágás

A szangria szó spanyolul érvágást jelent. Mivel valahogy LSD keveredett bele, a táncosok szép lassan a pokolban találják magát. Egyeseknél pedig az ellenkezőjét váltja ki. Selva (Sofia Boutella), a tánckar tagja először a koreográfust (Claude Gajan Maull) vádolja. Nemsokára kitör a káosz, a táncosok egymásnak esnek, keresik a tettest. A helyszínen nem csak felnőttek vannak, hanem Tito (Vince Galliot Cumant), a koreográfus kisfia, aki szintén beleiszik a szangriába. Jelenlétével csak fokozza az abszurditást, a kegyetlenség, amelyet őt és anyját éri, a film egyik legszívszórítóbb jelenete.

Jelenet a filmből / Fotó: Focker Blog

Selvából, akárcsak a táncosok többségéből, a legrosszabbat hozza elő a drog. Menekülése közben egy ponton belenéz a tükörbe és elszörnyedve ordít. Arca nem torz, mégis elfut saját képe elől. Boutella gyakorlott színésznek számít a csapatban, táncos múltjának köszönhetően játéka könnyed, természetes. Alakítása kitűnik a többi szereplőé közül, brillírozik a szerepében.

Egyre több a piros szín, amely most már vér formájában is megjelenik. A kamera folyamatosan mozog, kapkodva követi az eseményeket. Ez néhol zavaró, de nem annyira, hogy belezavarodjunk az történésekbe. Az egyik táncos terhes, ezért a többiek bíztatják, hogy ölje meg magát, majd kilökik a hóba, hiszen ebben az állapotban már nem lehet a tánckar része.

A film fokozatosan megmutatja, hogy a drog milyen szintű erőszakra készteti az embert. Az LSD-től megtébolyult táncosok a sötét folyosókon bolyongva menekülnek valami elől, miközben a háttérben üvöltözés, sírás hallatszik, néhányan pedig techno zenére rángatóznak a szinte üres táncparketten.

Tiniszex, drog, erőszak – Larry Clark még mindig a biztosra megy

“Az életet próbálom bemutatni, ennyi. Ez elég egyszerű” – Larry Clark arról, hogy a filmjei provokatívak. Amerikában 1995-ben debütált a rendező című filmje, nem kis visszhangot kiváltva a konzervatív társadalomban. A szexről, drogról, tinédzserkorról szóló film erősen feszegette a határokat. Habár Clark filmjei, fotói mindig is kényelmetlenséget váltottak ki az emberekből.

Noé korábbi filmjeiben (Szerelem, Enter The Void, Visszafordíthatatlan), akárcsak az Eksztázisban, a szex, a drogok és az erőszak állnak a középpontban, csak más-más arányban. Jelen alkotásban az agresszió kerül előtérbe, amelyet egyértelműen az LSD idéz elő. A testi kapcsolatról túlnyomó részt csak beszélnek, a Szerelemmel ellentétben csupán a film utolsó harmadában látjuk azt, amiről a filmben szó esik, vagyis a valakihez tartozás fizikai meglétét. Vagy éppen az ellenkezőjét. A film lezárását talán jobban ki lehetett volna dolgozni, és a néma jelenetek helyett betenni a táncosok szóbeli megnyilvánulásait a történtekről. De Noé ezt a néző fantáziájára bízza. 

A tükör

Az Eksztázis ereje abban rejlik, hogy egy univerzális problémát fogalmaz meg, amellyel bárki tud azonosulni. Gaspar Noé színes bőrű, transznemű, homoszexuális, leszbikus, biszexuális és heteroszexuális táncosai világunk különbözőségére reflektálnak; a helyzet pedig, amibe belekerülnek, világunk kegyetlen arcát tükrözi vissza. Az eksztázis önkívületi állapotot jelent, míg a film eredeti címe, azaz a climax tetőpontot. A francia cím talán azért találóbb, mert az alkotás tempója, a fokozás lényegesebb, mint maga a droghasználat. A tetőpont egyben a film végén sejthető szexuális beteljesülést is jobban jellemzi.

Jelenet a filmből / Fotó: Notodo

Bár a forgatókönyv jól felépített, néhány jelenetet jobban ki lehetett volna dolgozni, egyes szereplőket például elhanyagolt a rendező, pedig az elején mindegyikük megszólalt.

Gaspar Noé ennek ellenére jól vette az akadályokat, amelyek egy filmnél gyakran előjönnek. Például, hogy valami giccsesen hat, az amatőr színészek lehúzzák a színvonalat vagy egyszerűen a túl sok részlet miatt nem jön át az üzenet, és az egész alkotás egy érthetetlen masszává alakul.

Szerencsére ezek közül egy sem teljesült az Eksztázisban. A legtöbb rendező durva látványi elemekkel fokozza filmjét, amelyben előkerül a drog (lásd: Trainspotting, Rekviem egy álomért), ezzel szemben Noé mellőzte a gyomorforgató jeleneteket. Éppen csak annyira tolta el a képi világot a sokkoló felé, amennyire szükséges. A film így is kellőképpen nyomasztott ahhoz, hogy az ember egy kicsit bódultan jöjjön ki a moziteremből és elgondolkozzon, tartozik-e valahova ebben az egyre sűrűsödő káoszban.

A szerk. ajánlása

Címlapról

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból