Árnyakban és fényekben játszó női testrészek fekete-fehér portréi, melyek felülírják
a test elevenségét, és kivonják az aktból a lélegző modellt. A konstruált látvány dominanciája érvényesül az erotikus tartalom felett, ezzel semlegesítve, tárgyiasítva az ábrázolás tárgyát: magát a nőt.
– fogalmazza Salamon Júlia az esemény, valamint a kiállítás leírásában, melynek a Rombusz Műhely adott otthont.
Fekete Attila március 24-én megnyitott – egyébként be nem fejezett – tárlata folytatja a Műhely tematikus programsorozatát, az Így dicsérjük Erószt, amely
Platón Lakoma című dialógusának azt a részletét idézi fel, ahol is az ókori Hellász jeles gondolkodói, nem kevés bor elfogyasztása mellett dicsőítik Erószt
– ahogyan azt Oláh Norbert, a kiállítás társszervezője fogalmazta.
A tárlat darabjai tehát egytől egyig mintha kiragadott részletei, kiemelt elemei lennének egy-egy női aktnak, ahol a leghangsúlyosabb szerepe valóban nem a női alaknak mint modellnek van, hanem az árnyék és a fény játékának. Csíkozott, körkörös, valamint az egyik fotón csipkefüggönyre emlékeztető mintákat is kirajzol a női testekre a kettő között lezajló kvázi párbeszéd, amely rengeteg kérdést felvet. A nézőben viszont felmerülhet a kérdés, hogy mennyiben mondanak újat, mekkora mértékben tesznek hozzá ahhoz a gazdag kortársi fotóművészeti hagyományhoz, amelyben folyamatosan keresik a testiség koncepcionális „felhasználási” módozatait. Mindenesetre az estet, a Rombuszt ez alkalommal nem ez tette színesebbé.
A kiállítást ez alkalommal egy rövid, ám annál sokatmondóbb performansz nyitotta meg Czap Gábor, az Új Alkotóműhely Egyesület tagjának előadásában, amely nem pusztán ehhez a tárlathoz, hanem a Rombusz Műhely programsorozatához is szervesen kapcsolódott.
Czap lassú mozdulatokkal vetkőzött, míg alsónadrágjától is megszabadult. Meztelenül állt a közönség előtt, majd egy agresszív kiáltást hallatott.
Ekkor megfordult, és láttatni engedte a hátára, piros színnel rajzolt szívet, mire ő csábítónak ható tekintettel nézett vissza az őt nézőkre. Végül felöltözött – viszont ruháit fordított sorrendben vette fel. Előbb a pulóvert húzta magára, majd a pólót, a trikót; majd a farmert, amire az alsóját húzta fel, legvégül a zoknik. Zárásként pedig elhagyta a Rombusz Műhely kiállítóterét.
Nyitva hagyott kérdések közepette – hogy a performansz épp dicsérte vagy kárhoztatta-e Erószt, vagy a vágyott személy hiányának a metaforája-e mindez, a meztelen férfi test a női aktokkal kiállított térben – vonult vissza a közönség mindezek után, hogy mindenki elgondolkodhasson a kérdésen, hogyan is dicsérjük Erószt.