Kántor Zsolt versei: Édes mosakodás; Kiművelés; Elkalandozás
Édes mosakodás
A képzelet zuhanyozik. De a reflektálás átdöfi. (Egy liliom van a lexikonba préselve.) Design. Kiált fel az ágyában Helga. Hajnalban egy könyvgerincet nézett. Hrabal sörgyári regényének díszes élét. Majd belelapozott. Az élet értelmét látta meg benne, mint egy parkot. Valaminek minden mondattal vége. Erre jött rá reggel. A gondolat csukódik, a závárzat kattan. Aztán egy másik látószögből lő rá a jelenségre a szem. Új nézőpont folyvást; jottányit se enged a bekerítés. És így sincs befejezés. Csak zenit. Folytonos merengés, izzás. „A meghívás fennáll.” – látta meg Tandori könyvét. Szenvedéllyel megírt esszé: ess szét! Azután szedd össze magad, mű! És te is, Helga – mondta magának és felkelt a paplan alól. Frenetikusan csinos Madonna, állította rólam a vállalati fényképész. Jó, hogy eszembe jut. Jobban megy a fölkelés. Lángoló smaragdzöld a fogkefém. A medálom is megborzong, ahogy szappanozom magam. Cifra törölközők között járkálok, stukkók alatt, szecessziós homályban. Egy kastélyról álmodozom a zuhany alatt. Ahogy mosom a melleimet, eszembe jut, mennyire beszédesek voltak pirkadatkor a művek a szobámban. Egy könyvben beszélgetni szoktak a papírlapok. Az oldalszámok navigálnak, moderálnak. Hogy minden hajó a kikötőbe érjen, mire kézbe veszi a skanzent az olvasó, mert minden regény egy szó-skanzen. Egyes lények már születésük előtt üzentek a nemlétből, előzetes dominancia létükből, a sejt-kifutópályájukról (A preegzisztencia kulisszái közül). S azt sugallják minden rezdülésükkel, hogy nem kívánják a létezésbe való belépést. És mégis! Megszületnek. Majd éldegélve-beágyazódva elbeszélik a másik szájukkal, a belsővel: szinte ugyanazt. Miért élnél örökké? És a válasz: csak! A boldogság konstituál: a lét megérett arra, hogy! És végképp. Nézd csak! A vázában egy (drót-szobrocska) ín-spirál! Ez az, ami írásra inspirál. És Helga kiszáll a fürdőkádból, mint egy űrkabinból, rálép a Holdra.
Kiművelés
Kis Bildung
Mészöly Miklós 95 éves lenne
Megjelenik öntudatként az elbeszélt idő.
Az életkedvet a Nap piszkálja ki a sorok közül.
Kihúzgálja a varratokat. Eltünteti az illúziót.
Az új időtudat egy sampon. Könnyen fésülhető hajak.
Csurog az emlékezeten. Aranyló latyak.
Amiből cipőfűzés lesz. Ajtóbecsukás.
S ezt a megérkezést legalább százszor próbálja ki.
Mi lappang a korszakok mögött?
A történelem fátyla alatt az Úr.
Álarcok, megszakadt felvonulás.
S a narratívák hurrikánja zúg alul.
Az elkedvetlenedések előfutamok voltak.
Az immunfolyamok átbuknak a kudarcokon.
Ezért alszunk. Hát nem fogják fel,
hogy össze kell törni a kockákat!
Elkalandozás
Digresszió
Az értelem az időmúlásban alakul világképpé. S a lélek nem fénykép, csak vízjel a levegőn, a lét hártyáin. Nem látjátok, feleim, mennyi milliméternyi műszer mászkál a fejetek felett. Az a fénypont egy kabóca. Eddig a vers – innét a perc, az arc lepréselt virág. A bomba körül dáliák. A szőnyeg közepén egy rajzlap, a lehetetlent is belevarrtad. A tények átáztak, mint őszi levelek, piros-sárga az est, hová rohan az ősz? Sietős? A vers megállítja őt. A virág illata keveredik a tea gőzével.
