Világkarrier várt rá és bátyjára, de ők magyar színészek akartak lenni
Latabár Kálmán 1902. november 24-én Kecskeméten született, híres színészdinasztiában: dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színész-pedagógusa és színigazgatója volt. Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház.
1928-1931 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal, a kritikusok már akkor a legnagyobbakhoz, Buster Keatonhoz, Chaplinhez hasonlították őket. Max Reinhardt Európa fiatal színésznemzedéke legjobbjainak tartotta a testvérpárt, akikre világkarrier várt, ők mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.
Árpád egyedül még megpróbálkozott a külföldi karrierrel, ám testvére, Kálmán 1936-tól a hazai filmipar üdvöskéje lett. Az sem mellékes, hogy egy évre rá megházasodott. Egy színházi előadáson szúrta ki magának az első sorban kacagó fiatal lányt. A függöny legördült, ő pedig magánnyomozásba kezdett. Megtalálta és halálosan beleszeretett. 1937-ben, mikor Erzsébetvárosban megházasodtak, Kálmán 35 éves volt, az első sorban kacagó lány, Walter Katalin pedig 17.
Latabár a fővárosi színházakban szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott.
Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).
Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”.
Még ma is időtállóak Latabár Kálmán filmjei
Filmezni 1937-ben kezdett, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes cím: Fizessen, nagysád (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954).
Anita Ekberg, a „jéghegynek” becézett szexszimbólum, aki nem tudott angolul, mégis filmszerződést kapott, majd Golden Globe-díjat
Hazájában csak egyszer állt kamerák elé, de kivágták a jelenetét.
Kapcsolódó cikk
Személye miatt ezek a filmek annyira időtállóak, hogy még ma is próbára teszik a rekeszizmokat. Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.
Minden szerepére úgy készült, mint az első fellépésére és mintha utoljára lépne a közönség elé.
Méltó folytatója volt a dédapa által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival.
Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.
A politika nem érdekelte
A II. világháború alatt a nyilasok hatalomra jutása után nem léphetett színpadra a származása miatt, ám végül megúszta a vészkorszakot. A cukorbetegsége viszont ekkor alakult ki, amely később a halálához vezetett. Latabár élete végéig kitartott a felesége mellett és arra is nagyon vigyázott, hogy jó apja legyen a kislányának és kisfiának. A nevettetés éltette, a politika nem érdekelte és amennyire lehetett távol tartotta magától.
Így fordulhatott elő, hogy a Horthy-rendszerben és a Rákosi-érában is felszínen maradt. Persze legfőképpen azért, mert a népszerűsége pajzsként védte a rosszakarókkal és irigyekkel szemben. Kerülte a csillogást, bár megtehette volna, nem élt fényűző életet, arra viszont sok pénze elment, hogy másokat titokban támogasson.
A lánya, Katalin is csak később tudta meg, hogy rendszeresen idős, nélkülöző színészeknek küldött pénzt ellenben nem várt még köszönetet sem érte.
A siker soha nem szédítette meg, sőt felelősségérzetét növelte, mert mindig meg akart felelni a várakozásoknak. Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta.
Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, 1970. január 11-én hunyt el Budapesten.
