Látszatélet: Társadalmi szatíra és horrorfilm színpadon

Látszatélet: Társadalmi szatíra és horrorfilm színpadon

Mundruczó Kornél nem csak magyar, de nemzetközi vizeken is ügyesen evez a siker felé. A kortárs alternatív magyar színházi életben ő az egyetlen olyan rendező, aki képes és hajlandó is a társadalmi, hétköznapi és színházi konvenciókat feszegetni. Kritika a Proton Színház Látszatélet című előadásáról.

Mundruczó általában nem csak táncol a hajszálvékony határokon, hanem hatalmas ívvel repül át fölöttük, maga mögött hagyva egy rakás tehetetlen, ám a látottak után annál inkább cselekedni vágyó nézőt. Eltér a többi kortárs rendezőtől, hiszen az erőszak cenzúrázatlan ábrázolása és az emberi kiszolgáltatottság állandó színpadi jelenléte minden előadásának állandó elemei.  Így volt ez a Látszatélet esetében is. 

Hiperrealizmus vs. szürrealizmus

Hiperrealista szatíra, tárgyak színháza, visszafogott tanulmány a brutalitásról… Ezekhez hasonló besorolásokra és címkékre bukkantam, mikor rákerestem a Látszatéletre. Mindegyik ráhúzható az előadás egy-egy fragmentumára, de én leginkább a hiperrealista szürrealizmus műfajába sorolnám – ha létezne ilyen. A darab durván 90 perc alatt felépített minivilága a mai Magyarország társadalmának három, egymástól jelentősen eltérő szegmensét tárja elénk: a kisebbséget (az eladósodott cigányasszony személyében), a bántalmazott női nemet (a fiatal anyában), valamint a  törvény emberét (a végrehajtó által).

A történet két, jól tagolható részre bomlik, de mindkettő hétköznapi eseményeken alapul, azokat dolgozza fel. Az elsőben egy végrehajtó érkezik az önkormányzati lakásba, hogy kilakoltasson onnan egy fizetésképtelen roma asszonyt; az előadás második felében pedig ugyanaz a végrehajtó ugyanabba a lakásba visz egy új lakót. A különböző rétegek bemutatása, élethelyzeteiknek lefestése végtelenül aprólékos. Az idős asszony hol szándékos, hol akaratlan értetlenkedése, mikor megérkezik a végrehajtó, a valóságot tükrözi.

Ahogy a behajtó cég, csupán a munkáját végző embere előszedi az éthordóját, és a kilakoltatás kellős közepén nekiáll falatozni, szintén olyan jelenet, ami a mindennapjainkban is simán lezajlik.

A fizikálisan és verbálisan bántalmazott anya két tűz közé szorulását látva pedig elgondolkozunk, vajon a helyében mi mit tennénk – akármikor az ő helyzetében találhatjuk magunkat. Szó, ami szó, a karakter- és a helyzetábrázolások egytől egyig hiperrealisták: csakis a valóságot tükrözik, annak minden mocskával és szomorúságával. Mindezek mellett azonban erőteljesen jelen van az előadásban (főleg a végén) ennek a szöges ellentéte, a szürrealizmus.

Imitation of life / Kornél Mundruczó – Proton theatre

Alors qu’il vient expulser une femme de son lieu de vie, un événement inattendu confronte un huissier à de sombres secrets et le contraint à un examen de con…

A pillanat, amikor minden a visszájára fordul (erről majd két bekezdéssel lejjebb), a rejtélyes fiók, a különösen megvilágított gyerekportré a falon… Ezek azok az elemek, amik szembemennek az addig látott hiperrealizmussal. De ezek nem csak a szürrealitás érzését keltik bennünk, hanem egy egészen új vonalat képviselnek a színháztörténetben. Olyan érzésünk lesz, mintha egy horrorfilmet látnánk, csak ebben éppenséggel minden valódi és kézzel fogható. Ehhez a borzongáshoz és szorongáshoz leginkább az Éltető András tervezte fényjáték járult hozzá. A hideg, kékes fények megjelenésével (legyen az egy fiókbelső, egy hatalmas vihar vagy akár csak egy kósza fénycsóva) minden alkalommal a hideg futkosott a hátamon.

A Mundruczó-kézjegyek  

Ha csak a rendező két legismertebb előadását (A jég, Szégyen) nézzük, azok alapján is hiteles képet kapunk a munkásságáról. Megvannak a maga témái, a mondandója, valamint az ezekhez társuló kifejezőeszköze. Az előadások témája mindig napjaink társadalmának problémái, amikbe bele-belekúszik a politika is. Azokkal a szociális rétegekkel foglalkozik, amiket mi, hétköznapi emberek, nem feltétlenül ismerünk.

A mondandója természetesen minden darabnak más, de ami mindegyikben közös: az általában szélsőségesen durva tanulság a mi életünkre reflektál, a mi mindennapjainkat befolyásolja.

Mundruczó kedvenc kifejezőeszköze maga a test, amit az esetek nagy százalékában meztelenül dob a színpad közepére, hogy ezzel is a szereplői kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét hangsúlyozza – és természetesen, hogy provokálja a nézőt. Ha a Mundruczó-előadások ezen három alkotóelemét keressük a Látszatéletben, kettőt egész biztosan megtalálunk: a szociális problémákat feszegető témát és a csontjainkig hatoló mondanivalót.

Jéger Zsombor / Proton Színház: Látszatélet / Fotó: Hajdú Zsófia

Az egyetlen tényező, ami „hiányzik”, az a meztelenség. De valójában mégis jelen van – ha úgy értjük, hogy a ruhátlanság csak a karakterek kiszolgáltatottságának és teljes feltárulkozásának kifejezőeszköze. A Látszatélet esetében az összes szereplőnek, egytől egyig a lelkébe látunk. A puszta jelenlétük vagy a monológjaik (Ruszó Lőrincné esetében főleg a monológ) betekintést engednek a személyiségeik legalsó rétegei alá. Ez az előadás élő példa arra, hogy nem kell erőszak és meztelenség a színpadra ahhoz, hogy a néző pontosan érezze azt, amit a rendező éreztetni akar velük.

Wow-élmény

A Látszatélet nem a legemlékezetesebb Mundruczó-előadás, de van benne egy jelenet, amit egyszerűen wow-élménynek hívok. Most muszáj spoilereznem, hiszen a nagyjából tízperces jelenet a darab szerves részét képezi: tulajdonképpen ez választja el egymástól a két történetet. De miről is beszélek? Arról, hogyan tud Mundruczó végtelen energiát és másodlagos jelentést beletuszkolni egy majdnem negyedórás jelenetbe, ahol egyetlen szó sem hangzik el és egyetlen szereplő sincs a színen. Az előadás két része közti átmenetben fordul a kocka, minden a feje tetejére áll, majd fenekestül felfordul – mindez szó szerint.

Az Ágh Márton tervezte díszlet egy hatalmas kocka. Egy lakás, amiben minden van: konyha, nappaliként funkcionáló asztal és szék, egy kanapé, mosógép, hasonló mindennapos használati tárgyak és bútorok. Mikor üres lesz a szín (az eddigi két szereplőnk kisétál az ajtón), halk morajlás után kezdetét veszi a nagy átváltozás, aminek eredményeképpen egy feldúlt, lelakott, kupis lakást látunk. A székektől elkezdve egészen az apró tárgyakig (dió, műanyag poharak stb.) a forgás során minden sorban átzuhan a másik oldalra, ennek pedig nem kis hangja van.

Láng Annamária (b) és Rába Roland (j) / Proton Színház: Látszatélet / Fotó: Hajdú Zsófia

Nagyjából a jelenet feléig tud a néző teljes figyelmével koncentrálni arra, ami a színpadon történik.

Az átlag néző addig használja az agyát gondolkodásra és a metaforák keresésére, ameddig a kocka a feje tetejére nem áll. Saját tapasztalat szerint (magamból és a környezetemben ülőkből kiindulva) a második kilencven fokos fordulat már átcsap unalomba.

Ennek ellenére nyilván wow marad ez a wow-élmény, hiszen melyik másik színházban láthatjuk a díszlet teljes destrukcióját? És ami a még nagyobb színészi és rendezői bravúr ezt illetően: a hatalmas rombolás után még játszanak a díszletben, a feltúrt, zsúfolt, lelakott lakásban.

It’s all real  

Ami magát a történetet illeti, Mundruczó annak kapcsán sem rugaszkodott el teljesen a valóságtól, sőt! Aki 2005 májusában nem nézett híradót (mint például én), nem valószínű, hogy elsőre érteni fogja az előadás végét. Ott válik világossá számunkra, hogy az egész Látszatélet alapja egy valós történet, egy megtörtént eset (Gyilkossági kísérlet? Baleset?). A Mortimer-ügy néven ismertté vált budapesti incidens jelenik meg a darab utolsó egy percében – noha elég homályosan és kibontatlanul.

2005-ben egy 17 éves fiatal karddal leszúrt egy 15 éves fiút egy buszmegállóban. Mivel a sértett cigány származású volt, rögtön rasszista támadásnak állította be a média, egészen addig, ameddig ki nem derült az elkövetőről is, hogy szintén cigány.

Miért hozta be a rendező az előadásába ezt az egész, a média által igencsak felfújt esetet? Két kapcsolati pontot találtam a Mortimer-ügy és a Látszatélet közt, de mindkettő túl nyilvánvaló.

Az egyik a kisebbség kérdése, hiszen már az előadás elején, nagyjából a tizedik percben elhangzik a mondat: „Azért van, mert cigányok vagyunk.” Az első rész, amiben a kilakoltatás történik, abszolút a cigányságról szól, az ő helyzetüket próbálja valósághűen lefesteni. A másik közös pont a tárgyhasználat – megmagyarázza, miért jelent meg nagyjából a semmiből egy hatalmas szamurájkard-szerű fegyver az utolsóelőtti percben.

Kozma Dáriusz / Proton Színház: Látszatélet / Fotó: Hajdú Zsófia

Az előadás dramaturgiája hihetetlenül változatos, már-már csapongó. Az első monológ (fél óra!) gyakorlatilag önmagában is a darab egy külön fragmentuma lehetne. Az eladósodott cigányasszonyt látjuk egy vászonra kivetítve – ő meséli el nekünk saját történetét. Nagyjából ez az egész első rész tartalma, illetve még ehhez csapódik a behajtóval folytatott, néhány replikából álló dialógus. A darab második felében is – a behajtóval való egyezkedés után – egy monológot hallunk, ugyanúgy kisebb megszakításokkal, mint az elején. Itt már nem az asszony mesél, hanem egy fiatal anya próbál a fiával beszélgetni, de valójában nem vár tőle választ, csak beszél, beszél és beszél. De arra jutottam, hogy Mundruczó nagyon is jól látja a helyzetet: ilyen a való életünk, egy nagy beszélgetés önmagunkkal – itt-ott egy kis megszakítással.

Mindent elhittem

Ennyire helyénvaló és hiteles színészi játékot egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam színpadon. Ez az öt nagyszerűen kiválogatott színész hihetetlen jól működött együtt – vagy talán éppen ez az, hogy mindegyikőjüknek külön-külön kellett teljesítenie. Az előadásban aligha volt két olyan szereplő, akik egy húron pendültek, akik nem beszéltek el egymás mellett. Mindenki hozta a saját tulajdonságait, és mintha mindegyikőjük körül egy burok lett volna. És mikor ezt a szálat követtem, ott kötöttem ki, mint a dramaturgia-szálon végigfutva: egyszerűen így van az életünkben is. Az iskolás kisfiúk kezéhez pont annyira nőtt hozzá mára az okostelefon, mint Jónáséhoz (Kozma Dáriusz).

A fiú hallgatagsága egyszerre volt félelmetes, furcsa, de érthető is. Aztán, amikor az előadás végén megszólal, annál nagyobb annak az egy mondatának a súlya. Jéger Zsombor játszotta a másik fiú-szerepet a történetben.

Noha a színész szemmel láthatóan nem roma származású, a köztudatba erősen beleégett sztereotípiának megfelelően egy sután szőkített hajú, ösztönös és kissé nőies mozdulatokkal bíró, valamint etnikumához és helyzetéhez passzoló stílusban beszélő figurát láttunk a színpadon.

Tényleg elhittük, hogy Ruszó Szilveszter egy cigány férfiprostituált. A fiatal édesanya, Fenyvesi Veronika (Láng Annamária) érdekes vonalat hozott az előadásba, kár, hogy nem ismertük meg rendesen. A folyton saját magáról beszélő, élettársa által bántalmazott nőről a legtöbbet a kivetítőn látott üzenetváltásokon keresztül tudtunk meg. Talán azért nem sikerült mélyebbre ásni vele kapcsolatban, mert ő sincs tisztában saját magával. Monori Lili mint Ruszó Lőrincné számomra az eddigi egyik leghitelesebb színházi alakítás volt.

/ Fotó: Rév Marcell/Proton Színház

A film és a technológia segítségével egészen közelről láttuk az arcát, amikor életének boldog és leginkább boldogtalan eseményeit mesélte el a kilakoltatás hírét hozó Mihálynak. Az akkor felnagyított, így jobban érzékelt rezdülések, az őszinteség a hangjának elcsuklásában… A monológja alatt teljesen megfeledkeztem arról, hogy Monori Lilit látom.

Elhittem, hogy Ruszó Lőrincné mesél nekem, nekünk. Rába Roland a Látszatéletben nem az eddig tőle megszokott szerepben tűnt fel.

Sudár Mihály nem egy könyörtelen, másokat eltiporni vágyó, szívtelen behajtó, hanem mindenek előtt ember. Az ő alakja a kapocs a két történet közt, és tökéletesen beleilleszkedik mindkettőbe. Ez az ügyeskedő, de ugyanakkor érző és majdhogynem lelkiismeretes figura volt talán a leginkább ismerős az előadásban, hiszen mind ismerünk hozzá hasonlót.

Szereplők

Ruszó Lőrincné: Monori Lili

Sudár Mihály: Rába Roland

Fenyvesi Veronika: Láng Annamária

Ruszó Szilveszter: Jéger Zsombor

Harcos Jónás: Kozma Dáriusz

Alkotók

Díszlet: Ágh Márton

Jelmez: Ágh Márton, Domán Melinda

Fény: Éltető András

Írta: Wéber Kata

Dramaturg: Boronkay Soma

Zene: Asher Goldschmidt

Rendező: Mundruczó Kornél

Kezdőlap > Uncategorized > Látszatélet: Társadalmi szatíra és horrorfilm színpadon
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból