Kínai steampunk megalopoliszokban osonó rókatündérek, apokalipszis után turistáskodó robotok, Afganisztánban harcoló vérfarkasok, az univerzum szélsőséges viszonyai után szomjazva magát géppé átszabó festő. Ezek mind külön történet tárgyát képezik egy új, mindig más animációs stílussal, csapattal és hangnemmel készülő antológiasorozatban. 

Friss és könnyű vele szerelembe esni   

Hirdetés

Főként a Black Mirror, True Detective vagy épp a Philip K. Dick műveire épülő Electric Dreams az utóbbi időben szerencsésen kitaposták a részenként vagy évadonként új sztorival előálló antológiasorozatok útját. Így nem meglepő, hogy a Netflix égisze alatt érkező Love, Death and Robots is ezt a történetmesélési formátumot választotta.

A hangvétel igen széles skálán mozog. A hattól-tizenhatperces terjedelemig kitartott részek lehetnek vérbőek vagy épp humorosak. Az animációs stílus is rendre eltérő csapat munkáját dicséri: a klasszikusabb rajzolttól egészen a videójátékok átvezetőire hajazó fotórealisztikus animációig terjed a repertoár. A történetek java a sci-fi, fantasy valamelyik szubzsánerébe tartozik, és olyan szerzők novelláira épül, mint az idehaza is népszerű John Scalzi, Alastair Reynolds vagy épp Ken Liu.

Hosszú álom

A producerek közt ott találjuk a Hetedik és a Harcosok klubja rendezőjét, David Finchert. Társul szegődött a Deadpool első részéért felelős Tim Miller. Kettőjük évtizedes múltra visszanyúló álma volt, hogy az 1981-es, South Parkban is megidézett Heavy Metalt rebootolják. Ez az 1977-ben induló magazin sci-fi, dark fantasy történeteiből szemezgetve állított össze egyetlen filmet. Miller és Fincher eredeti elképzelése ugyancsak az újság erőszakkal és erotikával gyakorta átitatott sztorijaira épült volna.

A stúdiók sajna nem láttak ebben fantáziát, a Paramount kihátrált a projekt mögül.

A jogok pedig Robert Rodriguezhez kerültek, aki utána nem kezdett velük semmit. A producerek maguk is elbizonytalanodtak, hogy a rövid történetekre nyitott-e egyáltalán a kor közönsége, de a Netflix végül beállt mögéjük.

Miller szerint eleinte az volt a kérdés, hogy ez a fajta történetmesélés fogyasztható-e. Most pedig a Youtube és más rövid, videós tartalmakra épülő platformok már inkább azzal szembesítik az alkotókat, hogy másfajta formátum lehet-e még egyáltalán szórakoztató a közönség számára.

Sose fárad el

Igazán gyorsan lehet pörgetni a részeket. Az egyikben még épp egy joghurt veszi át a világ fölött az uralmat, a másikban pedig már egy szerelmespár figyeli, ahogy a hűtőjükben egy idegen civilizáció fejlődik rohamléptekkel. Szóval a változatosságra nem lehet panasz. Az alkotók túlnyomórészt a stílusra helyezték a hangsúlyt. Ez a marketingkampányból is jól lejött: a hangvétel legyen brutális, furcsa, merész, vicces, pesszimista, szexuálisan túlfűtött, mindegy milyen, csak mozdítsa ki a nézőt a komfortzónájából. Az Afganisztánban bevetett vérfarkasok küzdelmeiről szóló Shape-Shifters például igazán szabadjára engedi a témában rejlő gore-t.

Nem sokkal marad el ettől az évadnyitó Sonnie’s Edge sem, amiben mentális úton vezérelt szörnyek esnek egymásnak egy cyberpunk város mélyén.

A Fish Night ezzel szemben igazán lírai hangvételű, hagyományosabb rajzolt technikával készült kísértetsztori, míg a Zima Blue-ban egy univerzum által ünnepelt festő tárja fel titokzatos múltját egy általa kiválasztott „értő fülnek”. Számomra ez és a kínai mitológiát steampunkkal és posztkolon vonásokkal keverő Good Hunting voltak a rövidfilm gyűjtemény abszolút csúcspontjai. De a kényelmes illúziók és a csontsivár valóság börtöne közt lavírozó Beyond the Aquila Rift is hasonlóan tetszett, főleg a végkicsengése karcol.

Az orosz polgárháború alatt okkultizmus miatt elszabaduló szörnyeket felvonultató The Secret War a fotórealisztikus animációban rejlő lehetőségeket aknázza ki rendkívül magas fokon. Ennek kivitelezése a magyar Digic Pictures munkáját dicséri. A különben egyszerű ötletre épülő The Wittnes a Pókember: Irány a Pókverzum! stílusához hasonlóan kevert látványvilággal dolgozik.

A zaklatóval való szimpátiától a női orgazmusig – A leglebilincselőbb Netflix-filmek

A You főszereplője, Joe Goldberg ( Penn Badgley) „hisz az első látásra szerelemben”. Persze, nem egészen úgy, ahogyan azt elképzelnénk. Mikor a könyvesbolti eladó találkozik a csinos, fiatal nővel, Guinevere Beckkel (Elizabeth Lail), azonnal tudja, kell neki, és nem fél átlépni semmilyen morális határt, hogy megszerezze.

Ebben a stílusban jó lenne látni egy akár másfél órás sci-fit, ugyanúgy, ahogy a Ken Liu magyarul is olvasható novellájából készült Good Hungtingot is szívesen néztem volna még tovább. Máshol viszont jól esett, hogy nem próbálták elnyújtani azokat a kisfilmeket, amelyekben, mondjuk, csak hat-tíz percre elegendő kraft volt.

Népes sereglet

Biztos lesz olyan rész, ami az évad aktuális megtekintőjének kevésbé jön be, más pedig lehet, pont ugyanazt fogja utólagosan kultikusként emlegetni. A színvonal egy cseppet sem ingadozó, a történetek java nem szívja el a néző idejét, és a legtöbbször csak annyit markolnak, amennyit el is bírnak. A jellemrajzokat és konfliktusokat hamar felvázolják.

A többnyire motion capture-rel megoldott színészi játékot vagy a szinkronmunkát se érheti rossz szó, a világok bemutatása pedig egyenesen pazar.

A legtöbb novella kiváló szerzőktől származik, az adaptálásukban pedig Philip Gelatt segédkezett. Ő volt a felelős a kis költségvetésből készült, de ennek ellenére okosan és jól kivitelezett Az Európa-rejtély című foundfootage sci-fi forgatókönyvéért is.

A zenei aláfestésnek is megvannak az emlékezetes pillanatai, a Beyond the Aquila Rift után például garantált a dallamtapadás. A The Witness klubjelenete során előszivárgó technós alapok, a Good Hunting keleties muzsikája vagy a The Secret War orosz népzenéje is mind telitalálat.

Zárásként leszűrhető, hogy mindenképp érdemes végigkalandozni ezt a geek-szerelmeslevelet. Sok ilyet még!

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Rendezői kreativitás
10
Gondolati tartalom
8
Sztori
7
Színészi teljesítmény
8
Operatőri munka
10
Zene
7
Esztétikai minőség
10
Forgatókönyv
7
MEGOSZTÁS