Útlevél-ellenőrzés az ország közepén? Kik azok a kiüresedett citromfejűek? És vajon egy látássérült masszőr vagy egy író élete stresszmentesebb? – Margetin István egyperces novellái.
’93. január 1.
– András! Rám lőttek! – zokogott Sára a telefonba.
– Úristen, mi történt? Jól vagy?
– A kilencesen a fák közül elém ugrott egy alak. Kikerültem, és utánam lőtt. András, nagyon félek, kérlek gyere ide!
– Azonnal indulok. Hol vagy?
– Csehszlovákiában, egy Komňa nevű faluban, a buszmegálló melletti telefonfülkében.
– Ülj vissza a kocsiba, és zárd be. Két-három óra, sietek.
Az út közepén zöld ruhás férfi állt, kezében géppuska. Integetett. András lassított, a férfi előtt megállt. A váltót egyesben hagyta.
– Boldog új évet! Útlevél-ellenőrzés – mondta a fegyveres.
– Útlevél-ellenőrzés? Az ország közepén?
– A mától különálló és teljesen független Cseh Köztársaság határán.
Éleslátás
“A bölcs először testében teremti meg a harmóniát, hogy az lelkében kivirágozhasson”, üzente a szerencsesüti Tamásnak. A férfi hátrahúzta vállait, megfeszítette izmait. Felnyögött, aztán megrázta magát. Kidobta a műanyag dobozokat, leöblítette a villát, felnyitotta a laptopot.
A bónuszos oldalon átböngészte a gyógymasszázs akciókat. A látássérült masszőrök ajánlata volt a legvonzóbb. Bérletet váltott, és telefonált. Másnapra kapott időpontot.
– És mivel foglalkozik? – kérdezte Katalin, miközben Tamás bal combját gyúrta.
A férfi elgondolkodott. Három héttel korábban, amikor felmondott a munkahelyén, elhatározta, hogy soha többet nem mutatkozik be mérnökként.
– Író vagyok – mondta.
Katalin megnyomott egy kemény izomcsomót.
– És kötet… van már?
Zombiapokalipszis
Belépek az irodaház forgóajtaján. A hosszú folyosó végén pult, mögötte két hidrogénszőke nő. Az ajtóból nézve akkorának tűnik a fejük, mint egy-egy citrom.
Mosolytalanul regisztrálnak, fakó hangon hellyel kínálnak.
Leülök, előveszem az önéletrajzom.
Kinyílik a lift. Középkorú nő száll ki. Arca üres, kezében bögre. Felém indul. Lépésenként megáll. Mikor odaér hozzám, felemelkedem. Átnéz rajtam. Továbbmegy.
Körülnézek. A tágas előtérben elegánsan öltözött, fénytelen tekintetű emberek csoszognak szótlanul. Nyakukban belépőkártya, némelyiknél laptop. Arcuk egyforma, szürke maszk.
Hát elkezdődött, gondolom.
Elindulok. Az ajtóból visszafordulok, gondolatban elköszönök a citromoktól. Egyikük épp megemeli a bögréjét. Mintha koccintani készülne a felé repülő kézigránáttal.
