Itt él a költő, egy fiatal férfi, hol túl a szerelmen, hol a szerelem törékeny burkában, de amikor túl rajta, akkor se kívül – sohase kívül. Valahogy mindent behálóz a szerelem: boldogságot és boldogtalanságot, reményt és reménytelenséget, óriási bizalmat és nagyjából ugyanakkora kételyt is. Csoda-e ilyen körülmények közt, ha egyszerre gunyoros is, szentimentális is?
Hol vagytok, feleség, család, hírnév, barátok koszorúja? Hol vagy, élhetőbb, méltóbb élet?
– ezen agyal, közben egy erkély korlátjára hamuzik, közben a légnemű és elérhetetlen, távoli felhőket vizslatja egy detektív makacsságával, hátha megtud tőlük valami egészen személyeset.
Telik az idő, egyre érettebb bizonytalanságokat görgetnek a napok, ő pedig figyel, csak figyel lankadatlanul. Mivel alanyi költő, elsősorban magát figyeli, gyanakvóan, kíméletlenül és odaadóan. Lassan berendezkedik.
(A cikk Kántor Péter fülszövegére támaszkodik.)