A Vár feletti kora őszi szélben halkan süvített a klíma, miközben a dolgozószoba márványasztalán egy vastag, piros szalaggal átkötött dosszié feküdt. Orbán Viktor az ablaknál állt, hüvelykujját a nadrágszíjába akasztotta, és az udvaron parkoló fekete kisbuszokat figyelte.
– Antal, tisztázzuk a tényeket, mielőtt még egyszer bekapcsolod azokat a táblagépeket – dörmögte a miniszterelnök, majd komótosan megfordult. – Miért ül a hátunk mögött három különálló munkacsoport azon a kérdésen, hogy mikor és hogyan kerül billincsbe valaki?
– Mert a fókuszcsoportok szerint a választóink szeretik a határozott közigazgatási lépéseket – felelte Rogán Antal. Egy ruganyos mozdulattal arrébb tolta a kávéscsészét, és végigsimított a zakója hajtókáján.
– Határozott? – horkant fel a kormányfő. – Ember, a parlamenti ülésről éppen most tiltották ki Toroczkait, mert undorító féregnek nevezte a Tiszás fiút! Ebből akarsz te jogi színházat csinálni?
– Pontosan, Viktor. A kommunikációban nem a mondat számít, hanem a szállítás – vágott közbe Rogán. – A Mi Hazánk elnöke mindig úgy beszél a parlamenti mikrofonnál, mint aki azonnal végrehajtói intézkedést akar foganatosítani.
– És te erre mit találtál ki? Vezetőszár? – kérdezte Orbán, majd közelebb lépett a kisasztalhoz, ahol Lévai Anikó épp a csészéket pakolta össze.
– Nem a mi ötletünk volt, Viktor – szólt közbe csendesen Lévai Anikó. – Laci magától hozta fel az ásotthalmi megbeszélésen, csak Antal rögtön grafikát gyártott belőle.
– Grafikát, persze, mehet az óriásplakátra – morogta a miniszterelnök. – Csak aztán nehogy az legyen, hogy a végén Péter viszi el a Lacit, vagy a Laci a Pétert, mi meg itt maradunk a sajtótájékoztatóval.
– A számok minket igazolnak – erősködött Rogán, és megérintette az asztalon lévő tabletet. – Megvan a pontos forgatókönyv a következő Házbizottsági ülésre, ahol a biztonsági szolgálat már felkészülten várja a fejleményeket.
