Petri György születésének évfordulójára emlékezünk. A Kossuth- és József Attila-díjas költő 1943. december 22-én született.
Petri György 76 éves lenne 2019-ben. Ennek apropójából megosztjuk veletek az 5 kedvenc versünket a költőtől. Ebben a cikkben pedig összegyűjtöttünk 10 érdekességeket az életéről és munkásságáról.
Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára. S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – az erkélyen reggelente leszívott első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, persze, ahogyan elmúlt annyi minden. Hovatovább csak egy maradt velem, de az igen, Istennek hála érte! A szem mohó, éhes kíváncsisága, a nézés gyönyöre, hogy minden látvány a maga más-más módján színöröm: egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, és egy kazánház tekergő csövei burkolva üveggyapottal és sztaniollal. Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt és a levegő üveghidege. Egy eldobott üres cigarettásdoboz céltalan zörgő összevissza szálldosása az út betonján a változó szél szeszélye szerint. A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, valamint a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, áni ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba. De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – Mert az angyal a részletekben lakik.
Apokrif
Zakatol a szentcsalád, Isten tömi Máriát, József nem tud elaludni, keres valami piát. Nem lel, felkel. Pizsamára húz fel inget és gatyát, lemegy a Háromkirályba, hogy egy fröccsöt legalább – – – – – – „Megint Isten?” – – – „Az hát, megint.” Sóhajt, nagyot húz, és legyint: – – – „Különben, múltkor kivertem a huppot. Ha az orrom előtt dugtok!
– – – de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés mindig az a rohadt ágy, közben – de komolyan! – ne halljak több ha-ha-ha-halleluját!”
Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az Iskola utcán fázós-boldogan („őszi szerelem” – mondta kis pimasz fiacskám) „őszi” – és akkor mi van? bár, persze tudtuk mi is pontosan, hogy ami jön, az tél, nem a tavasz, hogy most már minden utoljára van, hogy az öregség tele behavaz, de addig itt a kocsma és az ágy, addig legyen tivornya, buja vágy amíg lehet. És aztán szépen együtt, egymás kezét el többé nem engedjük, s együtt, együtt bár úttalan-útatlan toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban
Maya
Sima, tömör, egynemű, telített: mint a méz. Mint egy kavics, külön csöndjébe gömbölyödve. Beálló állapot: megszülető jég. Törésmutatója mosolynyit változik. És persze, öregedés, lábán a visszerek, dagadó bokái.
Megjött a tél
No, tessék, megjött a tél, szállong az undorító halálfehér, lesz majd belőle pocsoly és lucsok, szürke mocsok. Nem az a kimondott séta-idő. Randa, undok. Elkedvetlenítő. Hová lettek a régi kemény telek, amikor szopogattam ereszről tört jeget? Azok a gyönyörű, méteres jégcsapok, mikor még tél volt a tél, ropogós kemény fagyok… mikor még korcsolyázni lehetett a Dunán és fűszeres forralt bort szürcsölni azután.
Ötvenöt évesen
megfáradt, beteg férfi, szeretnék a gyerek- koromba visszatérni. Sohase hittem volna, szánalmas állapot, hogy így kapaszkodom, hogy élni akarok.