Petri György születésének évfordulójára emlékezünk. A Kossuth- és József Attila-díjas költő 1943. december 22-én született.
Petri György 76 éves lenne 2019-ben. Ennek apropójából megosztjuk veletek az 5 kedvenc versünket a költőtől. Ebben a cikkben pedig összegyűjtöttünk 10 érdekességeket az életéről és munkásságáról.
Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
áni ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Apokrif
Zakatol a szentcsalád,
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább – – –
– – – „Megint Isten?”
– – – „Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
– – – „Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
– – – de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!”
Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan-útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban
Maya
Sima, tömör, egynemű, telített:
mint a méz. Mint egy kavics,
külön csöndjébe gömbölyödve.
Beálló állapot: megszülető jég.
Törésmutatója mosolynyit változik.
És persze, öregedés,
lábán a visszerek,
dagadó bokái.
Megjött a tél
No, tessék, megjött
a tél,
szállong az undorító
halálfehér,
lesz majd belőle
pocsoly és lucsok,
szürke
mocsok.
Nem az a kimondott
séta-idő.
Randa, undok.
Elkedvetlenítő.
Hová lettek a régi
kemény telek,
amikor szopogattam
ereszről tört jeget?
Azok a gyönyörű,
méteres jégcsapok,
mikor még tél volt a tél,
ropogós kemény fagyok…
mikor még korcsolyázni
lehetett a Dunán
és fűszeres forralt bort
szürcsölni azután.
Ötvenöt évesen
megfáradt, beteg férfi,
szeretnék a gyerek-
koromba visszatérni.
Sohase hittem volna,
szánalmas állapot,
hogy így kapaszkodom,
hogy élni akarok.
